Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 3. szám - Száraz György: A tábornok XXXIV. (életrajzi esszé)
Különös levél. Mi történt nyár óta ezzel a fiatal emibenrel? Hiszen akkor még azon bosszankodott, hogy a félévi eredménye nem volt elég a kitűnő minősítésihez; s ha el is riasztotta a hajmáskéri tiszti kolónia életének sivársága, magabiztosan hessentette el a gondolatot, hogy 6 valaha is ilyen helyre kerülhet. Most pedig, pár héttel az avatás után, az ország egyik legszebb városában, a pályakezdés első napjaiban: máris kiábrándultnak látszik. Bírál, háborog, s nem elég, hogy hóna alatt fél kilő kenyerekkel közlekedik — tiszt nem járhat csomaggal az utcán! —, de még önkényes eltávozáson is töri a fejét! S a fegyelmezetlenség mögött elszántság érződik: koplal, absztinenciát tettet, kivonja magát a társasági életből, szobájába zárkózva „civil” vizsgákra készül... Ügy tetszik, a kaimaszos szerelem alaposan elmélyült nyár óta; már-már sors- meghatározó jelentőséget kapott. A következő levél október 15-én, szombaton kelt — úgy látszik, a vasárnapra tervezett illegális pesti kirándulásról mégiscsak le kellett mondania —, s árad belőle a dühös elkeseredés. Két nappal előbb volt az „ezrednap”: „ünnepélyes cécók”, aztán díszebéd a tiszti kaszinóban ... „Mikor kiderült, hogy nem iszom, nekemestek és a legkülönbözőbb ürügyekkel próbáltak kapacitálni, eleinte csak tréfásan, de később láttam, hogy tényleges bosz- szúságukat már alig tudják leplezni jó pofával. Sőt voltak olyanok is, akik formálisan megsértődtek, mert nem koccintottam velük. Persze, húzni is próbáltak a legkülönbözőbb módon, és bár persze nem mutattam, hogy nagyon érintene a dolog, mégis bosszantott, kellemetlenül érintett, és a hangulatomat teljesen elrontotta. Ráadásul formálisan megparancsolták, hogy este vegyünk részt a tartalékosok bajtársi vacsoráján a Pannóniában, amihez akkor különösen nem volt kedvem...” Estefelé arra gondol, talán mégsem jó ennyire „kilógni a sorból”, öltözni kezd, hogy elmenjen „arra a vacakra”. Aztán ruhástól végigdől a 'díványon —, s ott. is marad. Mi történhetik? Innen legfeljebb Tolnára helyezik, vagy Kecskemétre, s mindkettő közelebb van Pesthez ... A többi: csupa panasz. Utálja Pécset, élete a laktanya és a szobája között oszlik meg, kevés a szabadideje, pedig olvasni szeretne, tanulni — angolt is —, és néha rajzolgatni. Végül kifakad: „Most vegye még hozzá ezt az undorító álgentry és operett-környezetet, a folytonos beleszólást és avatkozást a munkámba, a kiképzésbe — és teljes a kép!” Október 17-én, hétfőn este már újabb levelet ír a menyasszonyának. Keserű, epekedő, dühös levél ez — és van benne férfiravaszság is jócskán, ebben hasonlatos a nyáron, Kenyérmezőn kelt „kamasz-remekműhöz”. Előző héten kért valamit — alább kiderül, mit! —, arra válaszolt a lány, ő pedig most mélységesen megbántva írja: „...itt ülök és azzal küzdők, hogy ne értsem félre a levelét se pro, se contra, és elsősorban megértsem magam: megint hibáztam volna, megint elgaloppozott a fantáziám annyira, hogy most keservesen vissza kell kullognom a valóságba? Romantikus bolond voltam-e csak? És főleg: mit tegyek most? Visszamenjek a teljes passzivitásba, és mondjam megint: bocsánat, hibáztam, csak olyan közel mehetek, amennyire hívnak?” A sértett háborgás után a csöndes belátás hangjai következnek: „Azt kellene mondanom: teljesen tiszteletben tartom a bástyáit, amikkel körülvértezte magát; sajnálom, hogy talán hozzájárultam ahhoz, hogy meginogjanak, de nem fogom veszélyeztetni őket többé. .. Kívül és távol maradok, hogy a fájó és vágyó hangok csak annyira jussanak a füléhez, amennyire csak éppen azt a kellemes és kényelmes érzést keltik, hogy van valaki, aki szeretne bejutni; azt a kicsit izgalmas, de azért megnyugtató érzést, hogy mindezt biztonságból nézheti...” „Ezt kellene mondanom” — ismétli, majd (mivel most már bizonyosra vehető, hogy a címzett átérzi önnön szívtelen játékát, kacér felelőtlenségét) máris következhet az esdekléssel álcázott szuggesztív parancs: „De nem ezt mondom, hanem igenis kérem, nagyon kérem — így, írott szavakkal nem is lehet annyira kérni, ahogy én szeretném! —, hogy okvetlenül jöjjön le 228
