Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 3. szám - Száraz György: A tábornok XXXIV. (életrajzi esszé)
a Maga képe van megvilágítva..De a kedve azért nem lesz virágosabb: „Hogy vége volt a dolognak és reggel óta először volt időm gondolkozni, mit tagadjam, igen-igen sivár érzés volt. Szép a szobám, be vagyok rendezkedve, mindenem megvan, de egyedül vagyok, és olyan keservesen még soha nem éreztem az egyedüllétet, mint ezen a péntek estén, mert annak a sok-sok elkövetkező magányos estének a súlyát egyszerre éreztem, és ez egy kicsit sok.. Aznap már ki sem mozdul otthonról. Kekszet vacsorái, és nyomban utána lefekszik. Reggel pedig jelentkezik a Kinizsi Pál tüzérosztálynál, szolgálattételre. A laktanya közel van lakásához: 4—5 perc villamoson. A hegyi ágyús üteghez kerül, parancsnoka Darnay László százados. Délben már a tiszti étkezdében ebédel, frissen érkezett ludovikás sorstársaival együtt. „Itt aztán teljesen kivilágosodott, hogy milyen kisfiúk is vagyunk tulajdonképpen. Ügy húzódtunk meg az asztal végén négyen, mint az ázott verebek, csak igen halkan beszéltünk, azt is ritkán; fönt az asztalfőn pedig tudomást sem vettek rólunk...” Azt mindenesetre megtudja, hogy Darnay személyében sikerült kifognia a legkeményebb ütegparancsnokot. Szabadságot ne is reméljen tőle, ha kérni merészelné: ezzel mindörökre elásta magát. Arra viszont bízvást számíthat, hogy valameny- nyi délutánját, beleértve a szombatokat is, a kaszárnyában töltheti el, s őt illeti majd — mint az üteg legfiatalabb tisztjét — a teljes karácsonyi ügyelet is... Első vasárnap délelőttje is a laktanyában telik. Aztán siet haza, levelet írni. De aznap már nem készülhet el a hosszú beszámoló. Két ludovikás „sorstárs” látogatja meg — s egy üveg konyakja bánja, amit a „magas vizitelőknek” tartogatott. „Én nem ittam!” — dicsekszik később, s hozzáteszi: „Nemcsak mások előtt, de egyébként sem iszom, megfogadtam, és ha eddig be tudtam tartani, mikor csak kéznyújtásnyira van a konyakos üveg, akkor ezentúl is, remélem.” Elmondja azt is, hogy a kantinban kizárólag málnaszörpöt ivott, ütegparancsnokával pedig elhitette, hogy antialkoholista. Mi ez az önmegtartóztatás? Vezeklés lenne „ifjú” bűnökért? Kiderül: másról van szó. „Amióta itt vagyok, már negyedik napja” — írja hétfőn este, amikor végre befejezheti a hosszú, 12 oldalas beszámolót — „állandóan a napi kétszeri étkezést gyakorolom: ebéd az étkezdében, vacsora otthon a hazulról hozott dolgokból és az éji sötétség leple alatt a hónom alatt hazahozott félkiló kenyerekből. A reggeli kérdése igen racionálisan van megoldva: öltözködés közben három darab keksz és egy pohár víz. Nagyon hozzá lehet szokni.” „Szóval nagyiban folyik már a gyöngyélet” — teszi hozzá csúfondárosan. S alighanem a műegyetemi felvételi vizsgára gondolva írja: „Hogy tanulni mikor lesz időm, amikor úgy látszik, hogy állandóan hatkor, fél hétkor érek haza?” — aztán fanyarul megállapítja: „Valószínűleg az alvásról is le kell szoknom.” Reméli, hogy hamarosan megszabadulhat Pécsről. Parancsnoka megkérdezte, volna-e kedve még az év folyamán átmenni a kecskeméti tüzéregységhez, s ő boldogan vágta rá az igent, hisz nincs hőbb vágya, mint közelebb kerülni Budapesthez ... Nem kaphat szabadságot? „Majd meglátjuk, mit lehet csinálni, én egyáltalán nem nyugszom bele!” Ha másként nem megy, szökni fog, legalább egy pár órára, éj hozzá már a jövő vasárnap! Sürgősen leküldte a ciivilruháját, valami ürügygyei kibújik a szolgálat alól, s kidolgozza a „bujkálási programot”, amely nemcsak az oda-vissza utazásra érvényes: hiszen ha Katát, a kedvesét látni akarja, nem lesz idő a szülőket is meglátogatni — ezért pesti ismerősökkel sem ajánlatos találkoznia ... „Egyébként” — zárja az első hosszú beszámolót — „ma reggel óta állandóan zuhog az eső, az utcákon valóságos folyam hömpölyög, annyira, hogy a villamosközlekedés is megakadt. Szóval így élek Pécs szabad kir. városában az Űr 1932. esztendejének október havában, miközben kint zuhog az eső, az előszobában pedig Végh főtüzér — igen jámbor, feketebajszos ember, a legényem — a csizmám fényesíti ...” 227
