Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 1. szám - Krasznahorkai László: Herman, a vadőr, A mesterségnek vége (novellák)
letaglózta ... s még átfutott rajta, hogy az óra, melynek végén az imént újból meglelte a békét s a nyugalmat, az isten kegyetlen és gonosz tréfája lehetett csupán, hogy most annál inkább összeroppantson benne mindent, ami ép ... aztán hirtelen kétségbeesetten két kezébe temette az arcát. A hatalmas, dús szőrű kan róka egészen rendkívüli tartásban merevedett meg: farka, ülepe s hátsó lábai a fölázott talajra nehezedtek, s a két függőlegesen álló, összecsapódott kanyarvas, mely a nyakánál fogta meg s ott Toppantotta össze, (Herman jól tudta: egy iszonyú pillanat leforgása alatt) szinte fölemelte az állat fölső testét, és úgy tartotta a levegőben; csak vicsor- ba dermedt feje, és halálos-szelíden egymáson pihenő mellső lábai meredtek a sáros földre, lefelé, megadón és legyőzötten. Lassan leeresztette kezeit, szigorú arccal tapadt a csatakos, foszló tetemre, és mostmár nem bírta visszafojtani, a perzselő forróság, amit nevén nevezni nem volt könnyű, hisz több volt benne az indulat, mint a szelídítő visszarettenés, lecsapott rá, és teljesen védtelenül érte... Ez a fölszakadó, elemi részvét tele volt bűntudattal, de egyúttal valami ijesztő konoksággal is, a félrevezetett ama hajthatatlanságával, mely a tudatlanul elkövetett vétket követi. A kínt, hogy szinte testileg fájt Hermannak e látvány, csakhamar elmosta a hirtelen rátörő, vakító, tiszta fény, amelytől — mintha szíve dobbant volna meg — egycsapásra belátta, mint egy tájat, egész addigi életét; nem érzékelte, mert nem is vehette tudomásul most a homály hosszan elfutó veszélyes árkait, csak e kíméletlen ragyogást, csupán e metsző fényt, amint meghozza minden esendő mozdulat ítéletét. Erőt vett magán, szétfeszítette a kanyarvasakat, kiszabadította az állatot, majd az ölébe vette, s elvitte a dögaknához. A róka tompa puffanással ért a mélybe, s e hangtól képtelen volt megszabadulni, míg elért a városig, majd — mint egy menekülő az ellenséges övezetben — hazakerékpározott a néma utcákon; bezárta maga mögött a kaput s az ajtót, felkapcsolta a konyhában a villanyt, s tűnődve megállt a csupasz körte alatt e megváltó csöndben. A sűrű sötétségbe borult erdőt látta most, mely mint a kikötött hajó vesztegelt az éjszakában, s a fák között el-elsurranó árnyékokat, amint lopakodva, meglapulva, majd nesztelen futással vadászni indul a borz, a róka, a macska s az eb. Másnap felszedte az összes csapdát, betemette a dögaknát, s attól kezdve heteken át csak nappal aludt, éjjelente kijárt az erdőbe, és egyre mélyebb figyelemmel követte a vadászó dúvadok útjait, hol félig beásva magát, a lesgödörből, hol a friss csapák nyomában járva, hol meg bozótok és sövények közt meglapulva, már december közepe felé, a szállingózó hóesésben. S mire beköszöntött az igazi tél és eljött karácsony, megértette, hogy életét a legmélyebb tudatlanságban élte le, amikor hagyta magát az orránál fogva vezetni, és hitt benne, hogy isteni rendelésnek engedelmeskedik, midőn a világot kártékonyra és hasznosra osztja fel, hisz valójában mindkettő forrása ugyanaz a megbocsáthatatlan kegyetlenség, melynek mélyén pokoli világosság lapul; mint ahogy arra is csakhamar rádöbbent, hogy nem a sérülékeny béke, nem. „a szív ősi parancsai” irányítják az emberi világot, mert ez csupán áttetsző hártya az alatta meg-megránduló „gyilkos zűrzavar tömegén”. A fellobbant részvét, mely az elesettekhez sodorta, egyúttal fellázította a hűség ellen, mely mindeddig a jog önkényéhez kapcsolta, s mert úgy ítélte, az emberi számítás fölött léteznie kell egy magasabb törvénynek, átlépte a határt, amin túl — sejtette — mindörökre magára marad. Mindaddig azonban nem tudta, mitévő legyen, míg egy hajnalban, midőn hazafelé biciklizett a behavazott országúton s némi büszkeséggel idézte fel egy borz imént látott vadászatát, rá nem döbbent, hogy „már közéjük tartozik”. Üjból erőt vett rajta a voltaképp kezdettől fogva csillapíthatatlan bűntudat, s ekkor már tudta: bosszút fog állni. Tisztában volt azzal, hogy gondját senkivel nem oszthatja meg, hisz ki értené meg azt a gondolatmenetet, mely egy rémálomtól a felismerésig jut (:„Igazságot kell tennem.”), s egyébként is, belátta: egy vadőr, aki szánalmat érez a kártékony dúvad iránt, érthetetlen. így aztán úgy tett, mint aki folytatja eddigi működését, amikor a kovácsnál újabb hattyúnyak csapdákat rendelt, az előzőeknél másfélszeres nagyságban, majd pontosan kidolgozott terv szerint munkához látott. Azt a keveset, amire szüksége volt, összecsomagolta, a hátára akasztotta két Mannlicher-Schönauer típusú fegyverét, bezárta az ajtót s lelakatolta a kaput, 11
