Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 1. szám - Krasznahorkai László: Herman, a vadőr, A mesterségnek vége (novellák)
majd bevette magát a sűrűbe, és téli szállást ácsolt magának Remete egyik szinte megközelíthetetlen pontján. Megállapodott a gátőrrel, akinek háza az erdőtől hozzávetőleg két kilométerre állt a Körös parton, hogy hetenként élelmiszert vásárol nála, majd — miután szavát vette, hogy egy szóval sem árulja el senkinek a jelenlétét —, megtette „a szükséges biztonsági intézkedést”. Az országútról az erdőbe vezető ösvény bejáratát úgynevezett „Selbstschuss”-szal zárta el, mely abból állt, hogy a két, fordított zárszerkezetű lőfegyvert mellmagasságban vízszintesen egymásnak irányítva rögzítette az ösvény két oldalán, egy-egy bozótban, majd a ravaszokat egy erős, színtelen damillal összekötötte, így ha ezt a zsinórt a mit sem sejtő, amikor be akar kanyarodni a fák közé, eléri s meghúzza, a Mannlicherek elsülnek, s az áldozat saját magát végzi ki. Ezt a Selbstschuss-t, amit a magyar vadőrök egyébként „Önlövés” néven ismernek, eredetileg nagyvadakra, elsősorban medvére használták, de természetesen Hermannak korántsem ilyen célból volt erre szüksége, mint ahogy nem is ezért állított föl minden bevezető ösvény torkolatában egy-egy hatalmas, kitűnően álcázott hattyúnyakot, hanem mert attól tartott, hogy hamarosan lecsapnak rá. Óvatossága azonban egyelőre fölöslegesnek látszott, mert a hatóságok még hosszú hónapokig nem látták az összefüggést a városban történt különös események s a nyugalmazott vadőr eltűnése között, akit a vadgazdálkodás hiába próbált elérni a lakásán, hogy végre átadják neki a megérdemelt jutalmat, Hermannak ugyanis „nyoma veszett”, alighanem azért, vélték, mert a téli hónapokra valami vidéki rokonához utazhatott. A lábtörésekről szóló jelentések kezdetben igen szórványosak voltak, így a kórház nem is értesítette az illetékeseket, egészen addig, míg február elején nem jutott el a rendőri szervekig is az akkor már széltében-hosszában tárgyalt mendemonda, hogy valami őrült garázdálkodik a békés polgárok otthonai körül éjjelente, vagy néhány suhanc, akik koruknál fogva képtelenek felmérni tettük jelentőségét. A nyomozás csakhamar kiderítette, hogy a tettes, vagy a tettesek szabályszerű, rendkívül veszélyes vadcsapdát használnak, amit a legmegátalkodottabb furfanggal s kimeríthetetlen ötletességgel éjszakánként helyeznek el a gyanútlanul alvó emberek otthonai elé, kitűnően álcázva, úgy, hogy amint valaki reggel kimegy a házból, elkerülhetetlenül belelépjen. A kétségkívül érthető tanácstalanságnak, mely a bűnüldöző szakembereket eleinte jellemezte, csakhamar vége lett, s mert az egyre gyakoribb incidensek már-már félelmet keltettek a városban, külön apparátust hoztak létre „az eset mielőbbi felszámolására”. A csoport előbb a súlyos törésekkel és zúzó- dásokkal kórházba került áldozatok személyén keresztül próbált eljutni az elkövetőhöz, de a károsult tornatanár, az adótisztviselő, a virágbolt-tulajdonos, az erdőmérnök, a fuvaros, a szabó, néhány iskolásgyermek s végül egy hentes között semmiféle összefüggést nem lehetett felfedezni, így a figyelem a csapdák felé fordult. Sem a vadgazdálkodás, sem a vadásztársaság nem vállalta a felelősséget a szokatlan méretű csapdákért, sőt, kissé idegesen hárították el, hogy bárminemű kapcsolat is lehetne e hatóságok és a tettesek között. Az azonban — ettől a választól függetlenül is — nyilvánvaló volt, hogy ezek az eszközök, úgymond, házilagos készítmények, így a különleges csoport számba vette az összes ilyen tárgy elkészítésére alkalmas műhelyt s gépet, de eredménytelenül. Időközben az incidensek tovább folytak, s a tettesek (kimondatlanul is bandára gyanakodtak már ekkor) szokatlan ügyességet tanúsítottak, mert dacára a szigorú éjszakai ellenőrzéseknek, képtelenek voltak nyakon csípni őket. A csoport február vége felé szinte már kétségbeesetten dolgozott, amikor váratlanul két fontos információhoz is jutott: egyrészt végre megtalálták az embert — egy a város határában élő tanyasi kovácsmestert —, aki elismerte, hogy ő készítette a szóban forgó tárgyakat, s bár pontos választ nem tudott adni, mert nem ismerte közelről a megrendelőt, de véleménye szerint „egész biztos vadász lehetett az illető”; másrészt a helyi újságban megjelentetett felhívásra jelentkezett egy.ember, egy körösparti gátőr, aki hosszas töprengés után úgy döntött, „nem hallgathat tovább” ... Elmondta, hogy már hetekkel ezelőtt rájött: az események hátterében az a nyugalmazott vadőr áll, aki tőle vásárol élelmet hetenként, s kint él a remetei erdőben. Még meg is kérdezte tőle egy ízben, hogy „Én ugyan nem értem, mit vétettek 12
