Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 3. szám - Mészáros Sándor: Isten útjai (szociográfia)
A főjegyző kéziből kiveszi a csöndér a béhívót, s nézelgélá. Aszongya nekem: — Maga elutazott eooer?! — El akartam! Felültem a vonatra, de csak Szabadkáig jutottam. Tovább nem tudtam menni, mer Szabadkát szétbombázták, s nem tudtam tovább utazni! Félrevonult, maga köré gyűtötte őköt, én ott maradtam egyedül szélen, egyedüL. Ott valamit társalogtak, s kilépett közülik. — Tegye el, fiatalember! — aszongya. — Oszt jő jön vissza! Valamit mondott a főjegyzőnek, nem értettem, hogy mit, csak annyit tudok,, hogy másnap kaptem egy őstermelői felmentést. Katonának nem kell bévonuljak! így osztá otthon maradtam, de a főjegyzőnek estem áldozatául. Egyet füttyen- tett, üzenetet kűdött nekem, má bé kellett fognom, s ahová küdött, oda kellett menjek! Rendelkezésire kellett álljak. Egy alkalomval, Vízfcereszt után való nap akkara havak estek, mint a kulya- rom. Havazott úgy, hogy nem lehetett tíz méterre ellátni. Künn vótaim az istállóba, megetettem, menyek bé a szobába, há a főjegyző jő. A bíró eppe ott vót nálunk. Jő a főjegyző, üdvözlöm tisztességesen, lekezeltünk. Aszongya a bírónak: — Idefigyelj! Azonnal egy fogatot kérek! Addig innét el nem menyek! Hogy ki lesz, nem érdekel! Falnak vagyok állítva. A bíró reám néz, a főjegyző es ream néz. Há most má Bódizsár es vót, Sánta Emre es vót, Ferdi es vót, a másik es vót közmunkán mostanában, én vagyok a soros. Hát elyen helyre elkűdend a másikot, mindegyiknek nagyobb családja van, mint nekem, hé megvetnek. — Főjegyző úr, mikor kell indulni? — Azonnal! Aszongya a bíró neki: — Engedje meg, hogy legalább egyen az ember! Vacsorát adott, még ő es falatozott, megittunk egy-két pohár bort. — Na, menjen fiatalember a dógára! — aszongya. Bófogtam a száriba a lovakot, Nagy Jóska bácsitól elkértem a szánját, fel vót má szerelve a kocsioldalainkival, s vigyek tíz zsákot. Az vót a parancs. Békészítet- tem mindent, felültem a kocsira, egy demizson bort a lábam közi tettem, még egy üveg pálinkát es bedugott Jóska bácsi az ülésembe. Elindultam. Éjfélire kellett Za- íákiskomáromba jelentkezni az állomáson. De messze vót, nagyon messze. Elindultam, olyan setét vót, mint a korom, .csak a hó világított. De a hó esett, olyan csomósán, hogy mikorra kiértem az egy kilométeres szentpétéri útra, má tenyérnyi hó esett a kocsim derekába. Annyira esett a hó. Kimentem Szentpéter- úrból, ott minnyá vót egy fasoros út, azon béfardultam, s menegetek. A fasort elhagytam, s biza a lovak eltévedték az utat. Hol az egyik árok szélin dőltem le a szánval, hol a másikon. Csak vergődtem a szánva! es. Zalakaros előtt vagy két kilométerrel elértem két német katonát. Puska a vállukon. Megállók. Aszongya: — Vo henzi zén? — Hova menyek? — Komárrvéros — mondom. — Ih Zálákáros. — Ülj fel! — mondom. Az egyik együk félől ült fel a kocsi ódalára, hanyatán belevágta magát, de a kocsi tele vót hóval. Teleihavazva. Szinüdtig. Én ott, mint egy hóember ültem elől. Egyik egyik ódalról, s a másik a másik ódalról úgy beledőltek. Azonmód el es aludtak. Mind a ketten. Ki tudja, melyen fáradtak vótalk, szegényék. Béértem Zalakarosra, megállítottam a lovakot, és akkorra a havazás megállóit. A katonák nem látszottak, csak a fejik. Csak a fejik látszott ki a kocsi ódalla mellett, s az amik. Vizesen. Elkezdtem rázni, rázom, rázom őköt, s nem tudom felkő- tenii. Az egyiket megmarkoltam mej'jen, s kiemeltem onnat, mer jó bőrbe vótam 216
