Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 3. szám - Mészáros Sándor: Isten útjai (szociográfia)
akkor, má egy kicsit esszeszedtem magamat, jó borocskáik vótak, jól éltem. Akármerre mentem, mindenütt iáénálta'k, jő bőrbe vótam, jól éltem aikkor... Megfogtam, leállítottam a fődre, s esszesett, esszeroskadt. Elkezdtem pufozni, akkor kezd kiabálni, hagyjak bakit neki, mer agyonlő. De nem tudott a lábára reaiäüni, a lábai el- zsibbaditak abba a hidegbe. A hideg hóba. Akkor elkezdtem a lábadt dörzsölgetni, s ez helyrehozta valahogy. A másikot es helyrehozták. Há eltőtöttem egy órát, amíg ebbe es 'Lelket vertünk. No, aszongya nekem: — Tabak jeszt? Hámzi taibak ... — Nincs... — mondom. — Viizes. Elővett egy doboz cigarettát, a másik bényúlt a hánya aló, elővett egy kulacsot, egy jó korty rumot lehúztam belőle, a cigarettát száraz helyre tettem, s elindultam. Komárrvárostód vótam még jó tíz kilométerre. Mentem, ahogy csak tudtam. Fújt a szél, vizesen, átfázottan megállítottam a lovakot az állomáson. Tele a várótermek, tele népivel, civil, katona, ott az égvilágon münden, nő, férfi, gyermek, minden vót. De mindenki aludt. Fogok egy vasutast, rázom, hogy keljen fel. Nem tudta ő se, hova kell jőnöm. Menjek a picsába, aszongya. Há menyek a sorompóhoz, ott vótak valami lőszerraktárok, gondoltam behúzódok. El es indultam a lovaikval. Ecoer hallom: — Állj, mer lövök! — Jóember, nem ellenség! — mondom. — Hova megy, papa?! — aszongya. — Le akarok fekünni benn a színybe, mer itt a lovaimvad megfagyok az éjen. — Honnat jő? — Zalából vagyok jőve ezér-s-ezér. Béengedett, tiszta egyedül vótam a színytbe. Setét vót, hideg vót, fogtam egy marok szalmát, a lábam között meggyútottam, avval a füstvei a lovak közi beültem, s megszáradtunk. Reggelig füstöltem, tüzeltem, hogy meg ne fagyjunk. Reggel bementem az állomásra, akorra megjöttek azok es, akiket még elzavartak a falujiikbód a főjegyzők. Kisült, hogy a marcali kutarás kért segítséget a paasai járástál búzát szállítani. Adtak mellénk egy német katonát, irány Marcali. Hogy számival vótam, a német katona hezzám ült fed. Naplemente tájt értünk bé Marcaliba. Marcalinak van egy olyan hegye, ami vagy három kilométer. Ionét, ha béjött valaki, láthatták az oroszok, s mü es ugyanúgy őköt. Így csak este mehettünk bé. Bementünk, férehúzódtunk egy uocába. Az egyik házból kiszólt egy néni: — Jőjenak le az útról! — aszongya. — Mer má három embert öltek meg ezen az úton! Nem szabad ezen az úton állni! Bújjanak a kapu alá! Jő jenek bé a házunk alá! Má hallom, hogy a kocsi ódaián kopp ... Kettő-három köp ... Elyen fáradt golyó. Meg es találtam, amikor hazamentem, otthon találtuk meg, Zalába, két fáradt golyót. Hót, ugye nyugatról lőttek az oroszok, az ucoát hosszába találták ed, a fáradt golyók koppamtak a kocsi ódalán... Osztó leszálltunk ommat, toporogtak az emberek, mi lesz így? Kezdek mászkálni, aztá az egyik háznál látom, hogy nagy gyülekezet van. Ész- reveszem, hogy ez a nyilas pártház. Gondoltam, nem esznek meg, bémenyek oda, olyan füst van, Olyan pára, olyan gőz! Vacsorádnak, esznek. Köszönök az ő nyelviken: — Jó estét, testvériek! Minnyá kinyílik a szerűik. — A testvér honnat jött? — kérdi az egyik nyilas. — Ide vagyunk vezényelve Zalából egy német katonával — mondom. Há látom, hogy ott eszik a német vélik, hogy a bele teljen meg. Münköt meg künn hagy az úton. Leültettek, hogy egyek vélik. A többieket es esszegyűtötték, megvacsoráltatták. Pörkölt vót, jó szaftoson, még bort es adtak. Akkor aszongya az egyik nyálas: 217
