Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 3. szám - Mészáros Sándor: Isten útjai (szociográfia)
— Mi van Ferikém? — aszongya. — Nee, mi van, megkaptam a Sas-béhívót, mi az istent csináljak? Nézi, nézi, s könnyezik, a könnye csurog. — Gyerek! Végünk van. Nem tudok segíteni. Falhoz vagyok állítva én es — aszongya. Még ott beszélgetünk, mondom: — Gyere ától! A vendégem vagy! — Eredj csak! — aszongya. — Minnyá menyek én es. Átolmegyek a korcsoméba, ott találtam Ambarus bát, Kozsikot, még egy másik embert, Hőgyészen van meghalva. — No, mi van? — Várjatok, átoknenyek a rendőrfőnökhöz! Amikor akarok menni, há az es jő bé. — Te, nézd, mi van ... — Menj a főjegyzőhöz! — aszongya. Bémenyek a főjegyzőhöz. Karonfogott, besétáltunk a nyilvántartóba, s a béhívót át kellett vegyem. A Sas-béhívót! S má ecoer el vétünk indulva menekülni. Csomagjaim a szekerre felrakva, le se tettem semmit. Eppe csak amibe háltunk. Atya megváltó úristen! Mit kell itt csinálni?! A főjegyzőt es hívtam, de az nem jött. A rendőrvei ott maradtunk, és Ambarus bával beszélgettünk. Visszamenyek, mondom: — Ááá, gyerekek, bérúgunk! Elkeseredtem a végtelenségig ... Most bevonulni, Most itthagyni a családot,.. A gyereket, mindent. Itthagyni mindent. Elyen veszélybe a családot itthagyná, hál ez öngyilkosság! Visszajő eccer a tiszthelyettes es, a hátulsó ajtón került bé, megláttam, hogy béjő, odamenyek. — Gyertek 'bé! Bémentünk a belső ivóba. Minnyá rendeltem egy üveg italt. Osztá má nóta es lett a végin, kesergő nóta, elég. Aszongya a tiszthelyettes nekem: — Te! Az anyád istenit! Te góbé! Én tanyítsalak meg?! Székely embert kell ta- -nyítani, hogy mit csináljon?! Legyetek észnél, gyerekek, legyetek észnél, mert fá; a szüvem minden magyar gyerekér! Utazz el! — aszongya. Abban a nagy elkeseredésemben annyit ittunk, mint egy vett ökör. Csak ittul a pálinkát. Osztá estefelé hazatámolyogtunk. Hazamenyek, s mondom az asszonnak — Vágj le egy csibét, meghívjuk az állomásfőnököt vacsorára! Meghívtam az állomásfőnököt vacsorára, ától es jött, mer annak es a feleségi má el vét kűdve előre. Átoljő, elbeszélgetünk jobbra-balra... Előkerült a katonaság, minden, há hogy reggel bé kell vonuljak, itt a kezembe a nyíltparancs. P szomszéd ream nezett. — Nézd meg, el akarsz utazni?! — Legalább papíron. Legalább papíron ... — Helyes? — aszongya. — Hónap reggel gyere ától! Megértette elsőre minden szavunkot. Másnap reggel átolmentem. Hajnali öt órakor ment a vonat, átolimentam, a papírokat beadtam, lebélyegezte, az utazószedvényt levágta, kiadta, kezet fogott. — Isten vele! — Isten vele, jónapot kívánok. A vonat minnyá befutott, felmentem a vonatra, túl leszálltam, a vonat elment s én elmentem haza, lefeküdtem. Ez pénteken történt, péntek reggel. Otthon vagyok szombaton, készítem az ernyőt a kocsira, sátort, megcsináltam botokat szereztem, minden. Esszepászoltam az ernyőt, pokrócokat lehúztam,- béépí tettem, hogyha valahol elkap egy eső, ne verjen fel. Osztá felmentem a másik faluba, vagy huszonöt kilométerre, ott laktak anyá mék, ott leszek, írná nem vagyok otthon. Keres a csöndénség, vagy valami, má nen vagyok jelen. 212
