Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 1. szám - Krasznahorkai László: Herman, a vadőr, A mesterségnek vége (novellák)
tagjait, mint az eb meg a macska, ha veszélyben ugrásra kész, esténként, mikor hazakerékpározott, holtíáradtan, sajgó izmokkal, ruhástul zuhant az ágyba. Hiába próbálta azonban megérteni, még csak nem is sejtette, mi történhetett. Arra, hogy higgadtan átgondolja, miféle szerencsétlenség fenyegeti, tökéletesen képtelenné vált, így — hogy legalább ne kelljen tudomást vennie aggasztó állapotáról — elhatározta, kettőzött erőfeszítéssel veti bele magát a munkába. Dorongcsapdákat eszkábált az erdő különböző, erre alkalmas pontjain, ám — miközben leverte a dúcokat s méretre fűrészelte a fenyőrudakat — nemcsak hogy nem érezte már a régi békét és büszkeséget, de egyenesen balsejtelemtől űzve dolgozott, mint akire hirtelen rásötétedik. És hiába zárkózott be napokra városi lakásába, hogy kopott bútorai, falra erősített ag- gancsai s kitömött madarai között végre megnyugodjon, és hasztalan igyekezett az ájulásig lerészegedni a városszéli kocsmák mocskos hátsó zugaiban, úgy tűnt, már nem segít semmi. Ekkor határozta el, hogy orvoshoz fordul. Előbb a májára panaszkodott, de kiderült, hogy „tökéletesen működik”; majd gyomorfekélyre gyanakodott, ám orvosa megnyugtatta, ilyesmiről szó sincs, emésztési rendszere kitűnő. Végül — már-már a kétségbeesés határán, mert sem a laboratóriumi, sem a szűrővizsgálatok nem tudtak kimutatni semmiféle rendellenességet — egy ízben magabiztosan közölte a rendelőben, hogy „mostmár halálos biztonsággal érzi, hol a baj”, s a szívére mutatott. A doktor — aki mindamellett nem volt gyanúsítható azzal, hogy ne követett volna el minden tőle telhetőt a pontos diagnózisért — ezúttal alig észrevehetően elmosolyodott, de nem gördített akadályt az újabb vizsgálatok elé. Az eredmény azonban lehangoló volt, s amikor a doktor a vizsgálatok után néhány nappal derűsen közölte vele, hogy: „Teljes győzelem! Magának, uram, vasból van a szíve!”, Herman elvesztette önuralmát, dühösen rálegyintett a meghökkent doktorra, és hangosan szitkozódva elrohant. Üjból bezárkózott hát odahaza, de hasztalan igyekezett üldözőbe venni zaklatott képzeletének csillagszerűen szétfutó képeit, soha nem érte őket utol, s amikor rádöbbent, micsoda féktelen sóvárgás fogja el, ha Remetére gondol, nem tépelődött tovább, felöltözött, felpumpálta a leeresztett bicikligumikat, és lázasan útnak indult. Alkonyodott már, mire megérkezett. Így aztán volt még ugyan némi fény, ő mégis szinte vakon tapogatózott előre a sűrűben, s lélegzetét visszafojtva járta végig a cserkészutakat, szokatlan, hullámzó járással, mert még most is, pedig már nem a régi, heves izgalom fűtötte, lábujjaira nehezedve ment, nehogy a csizma sarka alatt megroppanjon egy ág, s megriassza az estébe húzó erdőt, a lassan vadászni induló ragadozókat. Ügy vélte, fogással nemigen kell számolnia, hiszen a késő novemberi esők az elmúlt időben bizonyára már egészen kimosták csapdáit, s a gyanakvó dúvad az ilyen helyeket messziről elkerüli; s míg — inkább a gazda szemével — körülnézett az etetőknél és a cserkészutakon, a bosszúság s egy nem egészen kellemetlen aggodalom között hányódott, mert látta, hogy a csupán néhány hétre magára hagyott erdőt máris kezdi fölverni a buja gaz, itt-ott törött ágak nehezítik a mozgást, s tányércsapdáinak jó részén kiütött a rozsda. Érezte a legyőzhetetlen, fülledt erőt, amint hirtelen minden irányból rátámad a gondozott utakra és ösvényekre, megroppantja az etetőket, elkorhasztja a láda- s a dorongcsapdákat, s mint egy hatalmas, kígyózó, pokoli inda rátelepszik az egész erdőre, hogy megcsúfolja a görcsös emberi szándékot, mely a saját hősies egyszerűségére igyekszik letompítani mindent, ami bonyolult és kiismerhetetlen ... Herman, ahelyett hogy megrettent s megadta volna magát, inkább felszabadult a nyomasztó teher alól, s nagy megköny- nyebbüléssel vette tudomásul, hogy mintha máris visszatért volna belé az élet, s hogy újból erőt önt leikébe az elszánás, a határozottság s a rend iránti súlyos vonzalom szigorú együttese, így aztán már nem maradt hátra más, mint minél előbb hazajutni, megszárítkozni, átaludni az éjszakát, hogy holnap — feledve e néhány hét szégyenét — frissen láthasson munkához. Már indult volna, amikor az ösvénytől úgy négy, vagy öt lépésre egy bozót alatt — az épp előbukkanó hold ezüstös derengésében — szokatlan tömegű s alakú árnyékra lett figyelmes. Óvatosan, nehogy felbukjon a sötétben, közelebb lépett, s felkattintotta a zseblámpáját. A hattyúnyak, mely most kíméletlenül meredt az égre, már egészen kiment a fejéből. A látvány szinte 10
