Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 2. szám - KÜLFÖLDI MAGYAR KÖNYVEK - Kőrössi P. József: Sütő István: Nagy családi album, Bodó Barna: Feleúton - útfélen

Külföldi magyar könyvek

SÜTŐ ISTVÁN: NAGY CSALÁDI ALBUM Kriterion, Bukarest, 1983

„... aztán negyvenkilencben a nagy család hasmenést kapott / az izgalomtól apádat kiemelték az esztergapad mögül / igazgató lett az alakuló orvosi egyetemen (...) de apád bizakodó új rend új gyermek / mi minden lehet még apádból és belőled is” (Nagy családi album, 5., 43. old.)

Sütő István 1949-ben született, első könyvének a címe Arcfogyatkozás; ennek az egyenetlenségében is izgalmas kötetnek az utolsó ciklusa a Nagy családi album címet kapta, és ugyanezt a címet viseli legújabb, második verses könyve is. A ciklus öt verse az első kötet, az Arcfogyatkozás záró fejezeteként úgy kapott helyet, hogy a szerző jelezte: „folyt, köv.” És valóban: a Nagy családi albumban, helyenkénti változtatásokkal, az eredetitől eltérő tagolásban újra közli az első könyvben megjelent verseket, és újabb három verssel — úgy tűnik — befejezi a sorozatot. A Nagy családi album nyolc verse, terjedelme és gondolatiságánál fogva, központi helyet kapott az azonos című kötetben, sőt, úgy tűnik, hogy a szerző címválasztása abból a szempontból sem véletlen, hogy ennek a vers-sorozatnak formai sajátosságai, a szöveg prózaisága, a tényközlésre szorítkozó eszköztelenség, ez a lecsupaszított „líra” a költőhöz a legközelebb álló versforma. A kötetben olvasható egy- némalyiik szonettől eltekintve, valamennyi vers ebbe a ciklusba — egyetlen ciklusba — is sorolható, és ebből, a szempontból — ezúttal — egységes kötetet sikerült a szerzőnek összeállítania. A kötet alaphanigulatát olykor bántóan megtörő lírai szonettek a könyv gyengébb pontjai (Az utolsó ünnep-bal a 13." old., a Halálra táncoltatott lány ciklusból a 17. old.), de tartalmi vonatkozásaiban ezek is szervesen épülnek a könyv többi, az erősen önéletrajzi ihlettetésű, leginkább elbeszélő jellegű verseknek mondható művek sorából.

A Sütő István verseiben közölt adatokból — minden bizonnyal — saját élete, életének fontosabb, megkerülhetetlen „állomásai” állíthatók össze, szinte dátumszerűen. Meglehetősen személyes, de korántsem egyszemélyesen megélt költészet az, ami ebben a könyvben összeáll. Mintha besárgult, kopott, kunkor-szélű és foltos, számtalanszor visszapörgetett, újra és újra megélt események fényképeit, százéves dagerrotípiáit olvasná az ember. Pedig ezek a sorok egy nagyon is közeli múlt — jelen és jövő — mozaáiklkópeit hívják elő, egy, ha nem is új, de személyes motívumaiban mindenképpen szokatlan technikával: „és amikor aktivista vodtá'l és őriztétek / a páholyt előadásokon a másik a stuikkert / rád bízta nyilván szabálytalanságot követett el / de te már ismerted a TT-pisztolyt és azonkívül is / megbízható voltál álltái mint a filmeken kissé / szétvetett lábbal a derék hajóskapitány a / kultúrát őrzi s az őrizett kultúra ott / tobzódott a színpadon” (Mesterségem címere 4., 57. old.). Száraz, tömör tényverséket ír Sütő István, versei épp annyira hidegek, amennyire mentesek mindenféle Imádságtól azok a „jelentések”, amelyeket műved hordoznák. Mint a „lelkiismeret krónikása” önmagával szemben sem táplál részvétet: „mit írtál meg amikor újságíró voltál / miről rántottad le a leplet miit / tettél a megmaradásért kérdezték / barátaid — most ők újságírók visszakérdezni / nincs kedved tágítják önszorgalomból / az adott szó határait”. (Mesterségem címere 3., 56. old.). Sütő István kötetedben — különösen ebben a másodikban — egy konkrét — nem lírai — személy többször megfeneklett, többszörösen megkeseredett sorsának pátosz nélkül dokumentált, az érintett személy fegyelmével rögzített jegyzőkönyvei találhatók; elkészült vagy soha el nem készített naplóbejegyzések kivonatai. Nehéz elhinni, pedig verset olvasunk. Egy békegyűlés jegyzőkönyve c. verse (Kövesdomb 1952) például így szól:

189