Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 2. szám - BOZSOKI TANÁCSKOZÁS, 1983 - Banner Zoltán: Halotti beszéd Szervátiusz Jenőről
Behelyezed az ablakokat és az ajtókat a (falakba. De még nem biztos: lakik- é majd a házban valaki? Ki Iákik majd a házban? Ez a művész sorsa. Ne sajnáld ezért a művészt. Ezért él: hogy otthont próbáljon teremteni neked. Nem biztos, hogy beköltözöl. És akkor a művész sem költözik be, ott áll a ház a hegytetőin, elhagyottan, lakat alatt, készen és mégis befejezetlenül, csodálatos rálátással a Világra, a napkeltére, nehogy elaludjak a teremtés óráit, az utat minden pillanatban felpofozzák a tudatlanok, megszokták, így porozzák fel valahol az utat a Festő háza, a Grafikus háza, az Építész háza, a Szőnyegszövő háza előtt is, miért lenne éppen a Szobrász háza előtt teniszpálya, amelynek naponta háromszor megloesolják és lehengerelik a salakját, labdarúgó-pálya, amelynek naponta háromszor megloesolják és felfrissítik a gyepét? de ezek a házak, amelyeket sohasem vakolnak le és sohasem festenek ki, mert kőből és gerendából épültek, ezek a házak sem porf elhőiben, sem derékig érő gazban nem süllyednek el, legíennebb a Világra és a napkeltére való rálátás szögét 'kell megváltoztatni majd a másik ház ablakaiból, amelybe, rnegüehet, ugyancsak nem akarsz beköltözni és természetesen akkor a művész sem költözik be, mert ez a művész sorsa: addig építem új házat a látásnak és a gondolatnak, amíg gondolkozunk és látunk; aztán, amikor majd eldobtuk magunktól a gondolkozás és a látás kínját, majd felpattannák a zárak, a lakatok, lekaszálják a burjánt, kiaszfaltozzák az utat, kif estik a f alakat, kitépik a kövek és gerendák közül a szobrokat, a szobrok járni kezdenék, visszatérnek Csikménaságra, az erdőibe, a falu kocsmájába, Emré bá magához szorítja a bárányt, megfeketedik a villámsújtotta lány, az álmok visszazuhannak a maguk gyarló, cifra, tapintható köntösükbe, és a nyelv, amelyre e házak építői megtanítottak, kihull az emlékezetből senki sem érti majd a másik szavát. Ó, mennyire érezte ezt a veszélyt Szervátiusz Jenő; éppen ezért oly gondosan építette házát, hogy minden rönköt és minden követ sajátkezűiig faragott ki; csak öreg favágók és kőfaragók keze reszket úgy, ahogy az övé reszketett már két évtizede, hiszen több mint ezer szoborban viaskodott a porfelhővel és a derékig érő bogánccsal, s utolsó éveiben úgy hullottak a könnyei, mintha szobrai ímegeievenadéséfoen, pusztulásában kellett volna részt vennie. Költözzünk, testvéreim, költözzünk eknenegető nagy művészeink, Nagy Albert, Kós Károly, Nagy Imre, Fülöp Antal Andor, Szervátiusz Jenő házaiba, a szépen, okosan, gyönyörűen behelyezett ajtók és ablakok megvakulnak nélkülünk, megvakítatunk nélkülük, szoktassátok szemeteket a rálátásra a Világra és a napkeltére, nehogy lekéssük az élet és a teremtés óráit, amikor még a forgács és szilánk is fényesebb, a véső, és kalapács is könnyebb, s már egy bizakodó vagy biztató szó ás fölér egy műalkotással. Nem a lakatra zárt, magányos ház képe szomorú, hanem az, ha ott állsz mellette a hegyen, s nem tudod kié, s nem lépsz be a kapun. Szervátiusz Jenő, Te mindig a legkeményebb fákat és köveket választottad. Minket a legkeményebb fák és kövek választanak. Jó ez a nalálrarnenő, méltóságteljes játék. Pihenj csak békében: hiszem, hogy közöttünk szobraid — örökké szobrok maradnak. 186
