Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 2. szám - BOZSOKI TANÁCSKOZÁS, 1983 - Bőgel József: Az 1983. évi nyári színházi évadról

na'la, több bemutató esetében egyenesen képtelenség volt komoly műhelymunkát végezni.

Ugyancsak sajnálatos, hogy legjelesebb rendezőink közül is egyre kevesebben vállalnak nyári rendezést. Unják vagy egyáltalán el sem vállalják a nem mindenben kedvező feltételekkel való birkózást, féltik mintegy a presztízsüket is az esetleges és szükségszerű kidolgozatlanság, a dramaturgiai-műsortervezési kapkodás, a közepes vagy egyenesen alacsony műszaki-technikai színvonal, feltételrendszer következményedtől. Így jöttek aztán létre olyan „sorozat-rendezések”, mint Csiszár Imréé Szolnokon és Gyulán, Halasi Imréé Egervárait és Kiisvárdán. A defenzív tendenciákból, a vállalkozási kedv csökkenéséből is következik, hogy a magyar szabadtéri színházi kultúra újabban augusztus első harmadától kezdődően szinte megszűnik létezni, a bemutatókat illetően meg teljesen „leáll”. Ez a tendencia az idén különösen káros volt, hiszen az időjárási sajátosságok miatt a „piac” szeptember elejéig nagy „keresletet’ jelzett, ám alig volt kínálat, kicsiny volt a választék, legalábbis színházművészeti szempontból. Nem sikerültek olyan jószándékú törekvések, mint a fiatal színházi közösségeket megmozgató, több vidéki város szabadtéri vagy kőszínházi (!) színpadára eljuttató, a KISZ KB Értelmiségi Fiatalok Tanácsa által irányított akció: nem igazán jelentékeny produkciók forgalmazására, adaptálására vagy létrehozására kerül így sor, nincs jó közönságbázisa, szervezése, propagandája, valójában nincs is komoly koncepciója. Olyan fontos színpadok, eseménysorozatok, mint Győr és Sopron „nyarai”, csak befogadó tevékenységet bírnak el, a hajdan szabadtéri játékairól is híres Debrecené nemkülönben, nem volt említésre méltó színházi eseménye, eseménysorozata a nyáron szinte az egész Balaton-partnak, Komárom megye jelesebb helyeinek (Tata, Tatabánya). Tulajdonképpen új fehér foltok keletkeztek a magyar szabadtéri színjátszás és színházművészeti nevelés térképén, vagy a régebbiek közül egyesek még nőttek is.

Így a műsorpolitikai, művészeti eredmények vegyesek, több tekintetben hanyatlást jeleznek. Örülünk annak, hogy Gyula „nem alkuszik”, s teljes magyar évadot csinált, lényegében ősbemutatókkal, megtoldva egy román premierrel. Ha ezek nem is voltak mind remekművek, a legfontosabb mégis az, hogy ezek a bemutatók mind nagyon fontos, korunk legégetőbb problémáihoz kapcsolódó, azokat felvető előadások voltak, még a szórakoztatóibb művek esetében is. Az itt tartott tanácskozás mintegy egész eddigi tevékenységére visszavetítve megállapította, hogy e szabadtéri műhelyünknek az új magyar történelmi dráma, a magyar drámai hagyományok gondozása és továbbfejlesztése terén olyan a jelentősége, mint legjobb, legnagyobb, erre hivatott és ezt a hivatást váltakozó sikerrel-árapállyal végző színházainké. A további feladata éppen az, hogy ezt a példamutató szerepet még kon- cepciózusabban, az értékek és a szándékok igazi találkozásában bontsa ki. S ha mindez sok tendenciából is tevődött össze, annak is örülünk, hogy az idén mindenképpen több volt a magyar mű, a klasszikus vagy az úgynevezett félklasszikus alkotás, s ez azt is jelzi, hogy színjátszásunknak éppen ez a szektora (prózai, zenés, táncos egyaránt) kezdi betölteni egyik legfontosabb feladatát, tudva ennek tudat- fejlesztő, identitástkereső, közművelődési és turisztikai fontosságát, funkcióját. Érdemes megemlíteni, hogy Békés József Császárok című musical-je ugyan a megvalósítás szegényes feltétélei következtében nem aratott nagyabb művészi és közönségsikert, témájánál, mondanivalójánál, talpraesett szövegkönyvénél, igen színvonalas country-pop zenéjénél fogva egy egészen jelentékeny mai magyar zenésszínházi mű és játék lehetőségeit hordozta magában.

Az évadra úgy emlékszünk majd vissza, hogy igazán jelentős rendezői, színészi, tervezői és koreográfuisd teljesítmény alig akadt. Vámos László és fiataljai Szegeden csak „főpróbát” tartottak, Síik Ferenc és Csiszár Imire ismét csak „oroszlánkörmeiket” mutogatták, Eck Imre is „csak” azt bizonyította be, hogy változatlanul érdekeset és értékeket is hordozót tud produkálni az or.atóriumi, énekes, táncos és prózai színházi műfajok, formák, erők ösiszeötvözésével, valamint a modern ember lelkivilágának bugyrait feltáró kompozícióival. Erősítették rendező pozícióikat szabadtéren is Merő Béla vagy az együk esetben Halasi Imre (Kisvárda), s váratlanul tel176