Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 2. szám - BOZSOKI TANÁCSKOZÁS, 1983 - Czére Béla: Néhány gondolat a pályakezdő drámaíró helyzetéről

Ezekről, a dráma kihordását befolyásoló tényezőkről szeretnék pár szót ejteni, mégpedig — mint a bevezetőben már említettem — a pályakezdő író aspektusából.

A pályakezdő drámaíró — már a tervezés és az írás fázisaiban is — tele van szorongással, kétellyel, amely szorongások és kételyek egyszerűen abból a tényből fakadnak, hogy a pályakezdő drámaírónak alig-alig van kapcsolata a színházak műhelyeivel. A más műfajokhoz mért későbbi pályakezdés gyakorta azt jelenti, hogy a drámaíró az irodalom más területein dolgozott eddig, és színházi nexusok, baráti kapcsolatok hiányában a színházak gyakorlatilag alig állnak szóba velük. Elnézést kérek, hogy ilyen gyalogjáró gondokat említek, de meg kell mondanom, hogy ha például nem előzetes megbeszélés, egyeztetés vagy_ megírási szerződés alapján küldi be a pályakezdő író a drámáját a színházhoz, és még ráadásul nem is ismeri személyesen a színház rendezőit, dramaturgjait, az is előfordulhat, hogy drámáját el sem olvassák a színházban, de az egészen biztosan előfordul, hogy nem egy színház egyszerűen nem is válaszol a beküldött drámára. Ez eléggé elképesztő, hiszen saját tapasztalatomból tudom, hogy a szerkesztőségek, kiadók világában ez nem így van, tizenvalahány éves tanulmányírói és kritikusi pályám során jó párszor előfordult, hogy olyan lapokhoz, folyóiratokhoz fordultam publikálás céljából, ahol személyesen nem ismertem senkit, de az egyetlen esetben sem fordult elő, hogy a megkeresett szerkesztőség ne reflektált volna valamiilyen formában a kérésemre. De — a színházhoz visszatérve — a gyakorlatból mindnyájan tudjuk, hogy ha ilyen módon beküldött kéziratra választ is kap a pályakezdő drámaíró, ez sosem jelenti azt, hogy a szerző el is jut a bemutatóig. Egyértelmű tehát, hogy a színházakkal való — és ténylegesen gyümölcsöző — kapcsolatteremtésnek eme anonim útja járhatatlan. Logikusan következik ebből, hogy a pályakezdő drámaírónak darabjai bemutatására csak akkor van esélye, ha kapcsolatokat, minél szorosabb kapcsolatokat épít ki a színházak vezetőségével, rendezőivel és dramaturgjaival. Megemlíteném, hogy a konkrét, színházhoz kötött drámaírói ösztöndíj — amelyet az Írószövetség és a Színházművészeti Szövetség javaslata alapján a Művelődésügyi Minisztérium adományok —, illetőleg ennek formája, rendszere valóban tényleges segítséget jélent ebben az irányban, hiszen lehetővé teszi, hogy pályakezdő drámaíró a fogadó színház vezetőségével egyeztesse elképzeléseit, és egy szorosabb kontaktus alapján íródjon .meg az a színmű, amelynek ily módon komolyabb esélye van arra, hogy tényleges színházi produkcióvá váljon.

Persze a pályakezdő drámaíró helyzete akkor sem könnyű, ha birtokában van egy megírási szerződésnek vagy ösztöndíjnak. A világirodalom modem drámaíróinak tiszteletében felnőtt pályakezdő író ugyanis gyakorta azt érzi, hogy az ő műveire mintha egészen más esztétikai-dramaturgiai szabályok vonatkoznának, mint a világirodalom drámáira. Természetszerűleg nem arról van szó, hogy egy pályakezdő író Pinter, Beckett vagy Boris Vian vagy más írók művednek halovány visszfényét csempéssze a magyar színpadokra, hogy ilyesfajta vállalkozásokra kapjon a színházaktól biankó-csekket, hanem arról, hogy egy magyar pályakezdő írónak is joga legyen a XX. századi modern drámairodaiam eszköztárát, dramaturgiáját felhasználnia, a groteszk, és keserűen szarkasztikus hangütéstől az abszurdon át a tragikumhoz oly közel álló fekete humorig és tragikogroteszk hangszerelésig. Arról van szó, hogy ne érezze azt a pályakezdő drámaíró: a világirodalom bizonyos íróinak bemutatásával a színházak a modern dráma feliratú tervet már kipipálták, s így ő oda már sehogysem fér be, néki már csak a konvencionális szemléletű, szerkezetű vígjátékok kliséi között vagy a hagyományosan realista társadalmi drámák kitaposott örvényein szabad csak közlekednie. És a groteszk játékait író pályakezdő szerzőbe bizony már a munka közben s bele-toelehasít a félelem, azért, hogy az a fajta szemléletmód, stílus, hangütés és szcenikai játék, amely a világirodalom jeles kortárs szerzőinek esetében a színházi szakemberek köréből elismerő hangokat vált ki, az a fajta vagy azzal rokon hangütés és szemléletmód vajon az ő esetében nem fog-e egészen más visszhangot kiváltani: merészebb színpadi effektusait nem fogják-e közönséget riogató sökkólásmak és kegyetlenségnek minősíteni, az emberi test164