Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 2. szám - Száraz György: A tábornok XXXIII. (életrajzi esszé)
áz ország „politikai meg mere védettségibe denmedten élte az öregeik és vének világháború előtti liberális, zárt-ajtós, előkelőén mohos politikai életét”; majd megállapítja a „lényegében foírállhatatlannak” nyilvánított Nemzeti Munkaterviről: „A tehetetlenség kormányzatának nyilvánvaló csődje után itt van az új generáció politikai bölcseleté.” Elég homályos ugyan a végső cél megfogalmazása: megteremti az „öncélú magyar államot”; mégis, teljesen nyilvánvaló: Gömbös korporációs rendszert akar kiépíteni az országban, az olasz fasizmus mintájára. Hogy hogyan lesz pénz a nagy ígéretek beváltására, erről nem esik szó. Legalábbis Imrédy, a szakminiszter hallgat. Friedrich István viszont csúfondárosan kéri Gömböst: vallja be, van a Munkatervnek egy kilencvenhatodik pontja is: a nemzet csak várjon, várjon türelemmel... De az egész: mégiscsak hatásos, különösen az ifjabb nemzedékekre. Valóban: le a gerontokráciával! És lám, a távolról oly vonzónak llátszó „Ifjú Itália” után már készülődik a „fiatal Németország” is; úgy tetszik, ez a kor szelleme, a jiövő a „népérdekű” diktatúráké. Lelkesedik az útszélre dobott háborús generáció, a „harmincévesek” nemzedéke, ujjonganak a jobboldali diákszervezetekben, de reménykedve böngészik a kormányprogramot az Aréna úti szekerészlaktanya kétszázágyas legénységi szobáiban is — „csak a kaszárnyái előírásoknak megfelelő 25-ös körte éghet, takarodó 21 órakor” —, ahol az Állástalan Diplomások Országos Bizottságának istápoltjai: hajléktalan orvosok és pedagógusok, nyomorgó mérnökök, faioér jogászok, gazdatisztek élnek katonai kegyelemkoszton, két napra porcdózott komászkenyóren. De szívesen hallgatják a kormány elnökét a lelkészek, a vallásos anyák és apák is, hisz nekik panaszolja, milyen régen gyötri őt a keserűség „a valláserkölcsi gondolatok háttérbe szorítása miatt”, s mennyire elszomorítja szivét a szülők és gyermekek ellentéte, a mind j óbban elharapózó élvhajhászás, anyagiasság. Lelkesednek a fiatal tisztek: most lesz igazán „nemzeti” a hadsereg, hamarosan nyugdíjba mennek a vén kincstári múmiák, a fekete-sárga totyakosok, szabaddá válik a pálya! És lelkesednek az utódállamaik menekültjei: talán, talán megnyílik majd az út az elhagyott szülőföldre, a régi életformába — hisz most először nyíltan vállalt kormányprogram a területrevízió! Gömbös október 27-én — az olasz fasizmus születésnapján! — bejelenti a kormányzó Egységes Párt átszervezését: a neve ezután Nemzeti Egység Pártja, szelleme pedig... Nos, anlnak is az új időket kell tükröznie! Bethlen alighanem ismét elszámította magát: az elszabadult szellemet nehéz lesz visszaparancsolni a palackiba. November ,10-én Gömbös Rómába indul. A pályaudvaron Mussolini fogadja testvéri öleléssel, az olasz sajtó lelkendezik; a katonai díszszemlén balillák pergetik a dobot, vonulnak az alpesti vadászok, a feketeinges elitcsapatok, zizeg a tolllbokiréta a tnappoló bersaglieriik kalapján ... Itthon, a konzervatív középosztály irodalmi lapjában, az Új Időkben az „író, politikus és sportember” Pékár Gyula lelkesedik. „Három felsőbb embert ösmertem életeimben” — mondja ízesen —; az első „a nagy lélekteremtő, az ezerráneos viaszarcú Zola”, a második Tisza István, „kinek sétáló párduci mivoltában fajunk minden ázsiai majesztása” öltöt testet; a harmadik természetesen „a merészeket szerető Fortuna diadalmas olasz hérosza”, Mussolini. A „legerősebb magyar író” — ha igaz, ő ült modellt a Múzeum-kerti szobor Tol- diaiakjiához — valóságos nőstény-libegőst produkál ezután: „Ahogy most két hete az olasz palota harmincöt méteres termének hosszában felém jött, moz141
