Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 2. szám - Takács Imre: Tilinkó a király-sírokon (esszé)
galmat és a zenekarokat piszkáló kritika akkor (!) némileg jogos volt. Egykét idézet: (nem szó szerint) igénytelen a hangszerelés, csak hegedű, brácsa, bőgő — unalmas! Kevés hangnemben játszanak és nem az éneklésnek megfelelő magasságban; nem színpadkép es zene, mert nem értenek a feldolgozáshoz, táncrendeket muzsikádnak színpadon; valaki kétszer belehúz a hangszerébe és már zenésznek gondolja magát stb. Válaszom ezekre most: minden mozgalom valahonnan indul, és ha életképes, eljut valahova. A tanulópénzt azok a zeneszerzők és kritikusok is belfizették, akik a hibáival együtt is fejlődő fiatal mozgalmat elmarasztalják. Az alapok, a stílusismeret megszerzésének idejében valóban az egyik legfontosabb cél a hű másolás volt, Ide csak így lehetett megismerni a népzene lelkét, csak az anyagon keresztül rágva magunkat tanultuk meg, hogyan kell például díszíteni. Azok a zeneszerzőik és „hozzáértők”, akik — szerintem nem nyugodt lelkiismerettel — futószalagon gyártják a népdalfeldolgozásokat, legtöbbször éppen az ornamentikától fosztják meg a dallamokat, vagy az előadókra bízzák, velük „egyeztetik” a díszítési problémákat, akik azt a néhány sablonmegoldást alkalmazzák, ami a komolyzene alapján elképzelhető. Talán még annyit, hogy a tanulóévek lejártak, a zenekar sok hangszeren játszik, változatos hangszerelésben — zenei díjainkat is pont ezért kaptuk. A NÉPZENE FÖLTÄMADÄSA A civilizáció is tud segíteni a kultúrának, bár gyakran mint kultúra-rombolót ítéljük meg. A villanyos berendezésekkel bárhol, bármikor iföllharsogtat- ható zene a jelenkori emberiség gömb-héj-szférája, párhuzamos gömb-héj -kérge a mindenféle információs rendszereknek. 'Szülőfalumban aligha táncolhattak a szatmári verlbunk zenéjére, nem járták a szatmári csárdást, nem isimerték a mezőségi és a gyimesi táncokat, meg a győri verlbunk is ötven kilométerre volt onnan. Zeneileg nem volt egységes maga a Kisalföld sem, még annak előtte sem, hogy a Duna országhatár is lett egyben. Én a Kisalföld délnyugati túrószsákjálban nőttem föl. Dunántúlt, mint egy- betartozót nem ismertem, ikanásznótát legföljebb a tanító úrtól tanultam, és amiféle táncra ez serkent, az ugrást nem ismertem, ötven kilométeres — vagy húsz kilométeres — körön kiviül mi nem mozogtunk. iBénaság tehát volt akkor is. A Hortihy-korszak szegénysége, tkúkoricaprószás nyomora olyan mértékű elzáródásokat hozott létre, hogy különlegessé züllött a közkincs is. Bartók, Kodály, és az utánuk felnőtt tudós-nemzedékek látták csak együtt a magyar nyelvterületet és Közép-Európát. Ügy történt, hogy hamarabb foglalkoztam jómagam — és magánszorgalomból — pásztorműlvészetttel, mint például Sefoőék az erdélyi magyar népzenével. .Minden helyre, ahonnan indult a mozgalom, Bartókék gyöngypatakja ejtett le egy-egy magot. Később lehet majd tisztázni a nagyobb körökben is, hogy a magyar költészet életbenmaradását és életrevalóságát úgyszintén a bartóki eszme biztosította szinte egymagában. A népzene feltámadásával — népdalfeldolgozások után a népzene eredeti voltában való föltárnád ásátval — színt kapnak a magyar nyelvterület nyúlványai, de szabdalt részei is, és hogy milyen ártatlan, (jóakaratú mozgalom ez, az látszik abból, hogy színt kapnak a népszomszédaink település-alakzatai szintúgy. Ä méhkeréki románt vagy az avasi románt, a szerb, macedón, a román, a 130
