Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 2. szám - Panek Zoltán: Hamlet, a cselekvés hercege (esszé)

tett, megfontolt körültekintéssel járt ei — ezért alkothatott a világukat erkölcsileg- szellemileg is bemutató mesterművei. Attól a villanástól kezdve, hogy Atyja Szelleme megszólalásában „sorsa kiáltott”, és 5 nem habozott mindent ennek a sorsnak alárendelni, a cselekvés szükségszerű értelmeseként tette a dolgát. Szó sincs tehát holmi gyáva meghátrálásról vagy sápadó meghókölésről, fölösleges és méla mérlegelésről, a cselekvésitől általában irtózó „értelmiségi” nyavalygásról, netán a halál elől ijedten futkosó fecsegéssel („halványra betegített”) tetteket mímelő alakoskodásról, az önnön becsébe belehaibarodó és a valódiak helyett pótcselekvéseket felmutató alakról, a tettet a vívódással összetévesztő félműveltről, a halogatásban meg- és feloldódó segítséget reménylő meghunyászkodóról, vagy az igazság- szolgáltató tettet a mindet eligazító-begyógyító időre bízó álbölcsről. „Mintákhoz a természet kötve nincs.” Ha a természet nincs, akkor az író még kevésbé van — épp ennélfogva ragyoghat Hamlet emberi arca és jelleme az árnyalatok legtehetségesebb tökéletességében. „Négy százados emelje Hamletet, mint katonát, A ravatalra: mert belőle, ha Megéri nagy király vált volna még.” Ugyan, kedves Fortinbras, ifjú norvég király, kiben talán elégségesebb egyensúlyban van gondolat és cselekedet, mint vala Hamletben, sohasem az efféle embereknek kedvezett az idő: „a rin- gyó szerencse” rendszerint nem az effajta lángelme-fiatalok pártján van, hanem inkább a gonosz és ostoba aggokén, akik a farkas-erkölcsben meglazult foggal és mások fogaiba gátlástalanul tépő töredezett körömmel ragaszkodnak élethez-hata- lomhoz. A Hamlet-félék örüljenek, ha szerencsés esetben megfelelnek 'tragikus rendeltetésüknek: „Kizökkent az idő; — ó, kárhozat! Hogy én születtem helyre tolni azt.” Így járt tehát egy régi-régi, dán királyi család főiskolai tanulmányait még be nem fejezett, böcselő hajlamú és fölöttébb kötelességtudóan cselekvő hercege. És ezzel vége többek között ama sejtelmes tilalomnak is, amelyet az akkor még csak gyanakvó Hamlet így fogalmazott meg: „De törj meg, szívem, mert nem szólhat a száj." Szív és száj — Hamlet bátorságának hála — szólhatott, végül mindent elmondhatott, és egyaránt megnyugtatóan néma immár. Hamlet Atyjának Szelleme többé nem, csupán Hamlet szelleme kísért tovább, minden gondolkodó emberhez odahajló makacs, másoknak talán diadalt ígérő igazság- és szabadságszerete- tévei, amelyet két ismerős szóba sűríthetnénk: „Eszedbe jussak.” „XJramfia! — mondja atyja haláláról keserű iróniával — két hónapja s még el sincs felejtve! Ügy hát megérjük, hogy valamely nagy embert fél évvel is túlél az emlékezete.” Így üzen a sorsán elgondolkodómak időtlen időkön át Hamlet, a cselekvés hercege.

(Szováta, 1983. V. 2—8.)

124