Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 1. szám - Takács Imre: Halottak sétaútja (vers)
TAKÁCS IMRE Halottak sétaútja Lejöttünk a magasból ide az aszfaltra, alattunk a kábelek, csövek és csatornák, a majdani régésznek csinált építés-zagy, a rendetlenség és a könnyelműség, a tehetetlenség kultúr-rétegei, a málló munka, a munka mállása ... Légkalapácsra váró felületek bitumenes kőmorzsalékán sétálunk, árokásó gépekre váró fűre lépünk, dobjuk a cigarettavéget a fűcsomókba, díszbokrok belső tereibe, virágágyások emeletes lapidálisaiba — mi is szemetelünk, bár még az atombombák szerelőinél apróbb szemetekkel a természet önmagát óvó, evő tisztaságába és egyirányultságai közé ... Mert lejöttünk. Lejöttünk a műkő-kalitka-barlang valamely rekeszéből, ahova ugyan bízvást lehet kultúrát is telepíteni, mint a szintén erőszakolt cserépbe vízipálmát... És a tenger zúgása elevenedik meg a posztereken a természetes képzeletűek fülének, mint a szerelem szépsége is árva testünk önmagát másban kereső óhajának, a kínzó hő-hiány-betegségnek ... „Majd ha ilyen intelligens leszel, és ilyen szép!” — akartam küldeni valakinek a Playboy két bélyeg-képét. Az egyik fehér-fekete Bergman valamelyik színésznőjéről, a másik színes egy térdeplő-keeelő manekenről, akinek a szőrzete hátul kiszikrázik feketén és hívogatóan a természetes mozdulat mivégre való megcselekedésére ... A megaláztatásokat mind begyűjtöttük, mert lehet, hogy normálisak vagyunk a sok őrült között — és a mi idegdúcaink égnek végül, megfosztva zsiradékos szigetelő burkolatuktól, és ütődve elvesztik ezek egyszer a töltésüket; bio-elektromosságunk a magunk biológiai tökéletességét roncsolja szét. Mi tekintünk föl a falakra egyszer, kővel a jobbkezünlkben, 1
