Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 2. szám - Panek Zoltán: Hamlet, a cselekvés hercege (esszé)

Hamlet tévé azt, Hamlet tagadja. Hát ki tette más? Az őrültsége. Így lévén ezek, Hamlet a bántott félhez tartozik: A kór szegény Hamletnek ellene. El fültanúk előtt, uram, Tagadva minden ártó szándékom, Mentsen fel annyiban nemes szíved, Hogy háztetőn nyilat lóvék keresztül, S öcsémet érte.” És voltaképpen ő él igazán — és eredményesen — a cselszövő-álnok Poiloniius ősrégi módszerével; így „tapogatja ki”, nyomozza ki a rejtező-lapuló bűncselekményt, leplezi le elkövetőjét remek lélektani érzékkel, és a cinkosokat sorra mind: „Cseled csalétke a való csukáját Megfogja, s így az ildom és az ész Mintegy csavarral, rézsűi eszközökkel, Es görbe úton kel ki egyenest.” Egyébként „dühönc”-ként és ál-„dühönc”-kónt (ha olykor az; amikor már nem tud „lángoló agyrémei hevére Hús béketűrést önteni") egyaránt „saját ép érzése vezérlete” szerint „illeszti a cselekményt a szóhoz, a szót a cselekvényhez”, mert az a feladata, hogy higgadt és eredményre vezető nyomozó könyörtelenséggel büntető „tükröt tartson” az ember, az emiberiesség és következésképp az emberiség elilen elkövetett bűnnek. Hamlet — sajnos — mindenképpen, tetteitől függetlenül is „a bántott félhez tartozik". Az embert emberi lehetőségeiből való ikinammizés módozatai és változatai változatlanok és végtelenek.

Hamlet cselekszik*, valósággal megszállottja a cselekvésnek (hiszen elodázhatatlan dolga van), egyfolytában cselekszik, többnyire meggondoltan (csupán egyszer „hebehurgyán”), majd minden lépése értelmes-szükséges, oélnatörő és eredményes; a nemes ügy fontosságához méltó okos buzgalommal cselekszik, és ő, aki „becsülni méltónak” mondja a gyorsaságot: egyedül a bosszú végrehajtását halogatja. Ám, ha jól meggondoljuk, még azt sem, mert elkezdte és ezzel a fölötte különös magatartása Okát lázasan kutató-kút at tat ó riadt és gyanakvó Claudiust sira- lamházba utalja, kegyetlenül gyötri, állandó rettegésben tartja, szinte nyüszitő, újabb s újabb „királyi gazságok” ikiötölésére kényszeríti; hatalmától még nem fosztotta meg, de nyugalmát már elvette. Bármikor beváltható félelmetes fenyegetés a számára. Claudius tudja, hogy amíg Hamlet nem halott illetve útban van: „Kedvet nekem nem hoz szerencse, kind”. Cselekszik tehát Hamlet attól a pillanattól kezdve, hogy Wittembergáiból hazaindul atyja temetésiére, hogy nem siet nyájasan hódolná, illetve hogy nem a várt simulékony lélekkel ibőkol az új királynak, ezzel szemben siet meghallgatni Atyja Szellemének döbbenetes vallomását; és cselekvés az elszánás is, talán nehezebb elszánni magunkat, mint véghez vinni valamit, de amikor a jövendő cselekedet képe már a lélekben ül, önmagára valamit is adó ember azontúl nem hátrál meg. Hamlet megvívja érzelmes-keserves csatáját anyjával, amelyben mindketten vesztesek, és nincs, aki győz (atyja után anyját is elveszíti, anyja pedig fiát); „hebehurgyán” megöli egyik — igaz: legfondorkodóbb király-lakáj — ellenségét, Poloniust, és nem sokkal tette elkövetése után már tudja, hogy nemcsak őszinte megbánás tört utat lelkében, de alighanem emberi mértékre adta magát: valamiképpen neki is bűnhődnie kell majd. Amikor vállalja a „vívóversenyt” Laertes-szel talán ezért „dacol a baljóslattal"; amennyiben meghal: „Ha most történik: nem ezután; ha nem ezután, úgy most történik; s ha most meg nem történik, eljő máskor: készen kell lenni rá: addig van." (Mintha a sztoikus Marcus Aureliusit idézné: „Ha valamelyik isten azt mondaná neked, hogy holnap meghalsz, ugye, nem csinálnál belőle nagy esetet — hacsak nem vagy egészen hitvány —, hogy hoinapután-e inkább, vagy holnap. Mert ez csak nem különbség? Éppen így azt se vedd valami nagy dolognak: hosszú évek múlva-e, vagy holnap.”) És hozzáteszi a mindemből kiábrándult, mert mindentől megosömörlött — gonosz erők szétdúlták világát — ember fájdalmas mondatát: „Miután senkinek sincs olyanja, mit itt ne hagyjon: mit árt elébb hagyni el?” Mindjárt a viszontlátáskor megsejti és leleplezi Rosentrantz és Guildenstem besúgó- és foglár-szerepét, amit tudtukra is ad; amikor Claudius rájuk bízva küldi Angliába, hogy „haladéktalan, Még bárd• „. .. ez hosszú, türelmes munkát kíván, a cselekvés, az építés türelmét, az, egyetlent, amely a történelemben, vagy a művészetben valaha is nagy műveket hozott létre. Van egy emberfajta, amely (...) türelmetlenebb, hogysem ne érezné túl hosszúnak a cselekvést; csak az egyszeri tett elégíti ki.” (Albert Camus)

122