Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 2. szám - Panek Zoltán: Hamlet, a cselekvés hercege (esszé)

S mind a rúgást, mellyel méltatlanok Bántalmazzák a tűrő érdemet:

Ha nyugalomba küldhetné magát

Egy puszta tőrrel? — Ki hordaná e terheket,

Izzadva, nyögve élte fára dalmin,

Ha rettegésünk egy halál utáni Valamidtől — a nem ismert tartomány, Melyből nem tér meg utazó — le nem Lohasztja kedvünk, inkább tűrni a Jelen gonoszt, mint ismeretlenek Felé sietni? — Ekképp az öntudat Belőlünk mind gyávát csinál,

S az elszántság természetes színét A gondolat halványra betegíti;

Ily kétkedés által sok nagyszerű,

Fontos merény kifordul medriböl,

S elveszti „tett” nevét.

Ezek után tálán még azt sem illik (és ajánlatos) mondani, hogy: Világ-öntudat gyávái, egyesüljetek végre. Pedig ezután jön a lázadás; elszabadulhatnak az akkoriban, Hamlet korában, a szabadsággal összetévesztett szenvedélyek — gondolná az ember. Jön is egyfajta lázadás, amit az előz meg, hogy Hamlet Guiidensfemt cseles iróniával fuvolázni tanítja. A hatalom Rosencrantz-hoz hasonló, nem Szentlé- lefcszerű tüzes nyelvvel fenéknyalója keserves kínjában kinyögi, hogy „egy billen- tést” is képtelen megtanulni. „No lám — mondja keserű-diadalmasan Hamlet —, mily becstelen eszközzé akartok ti tenni engem. Játszani akarnátok rajtam; ismerni billentyűimet; kitépni rejtelmem szívét; hanglétrám minden hangját kitapogatni e legalsótól a legfelsőig; pedig e kis eszközben zene rejlik, felséges szózat, mégsem bírjátok szavát venni. A keservét! azt hiszitek, könnyebb énrajtam játszani, mint egy rossz sípon? Gondoljatok bármi hangszernek: rám tehetitek a nyerget, de nem birtok játszani rajtam.” És ezután még következik „a vihar előtti csend”. Azután elszabadul a pokol. „A többi néma csend.”

A sorozatos visszariadás a feladattól (jövendő „ádáz művétől”, a bosszú szükségszerűen sokoldalú/mindenoldalú megkerülése-elodázása) a tulajdonképpeni minden más lehetőséget kizáró vállalása a lelket kellő bátorsága összeszedésébe is átalakító, a megkönnyebbülést nem igen ígérő végrehajtáshoz kellő erő felhalmozásában a szívet megedző, átruházhatatlan, rettentő nyomásnak el — végre — a cselekvés robbanásszerűen feloldó záró mozzanatáig. Innen aránylag már könnyű, szinte felhőtlen utat fut végig a drámai izgalmakban még igencsak, még csak azután igazán bővelkedő, de már nem annyira költői ihletésű szellemi gyönyörökben dús — pedig nem lanyhul a feszültség, hanem éppenséggel tetőfoka felé halad és tetőfokára hág —, kibontakozás és befejezés. Ám van a kibontakozás-befejezésnek össz-szerkezeti értelme és jelentősége is; a vég-tőt visszapillantva összegezhető minden kétséget kizáróan és eloszlatóan, már-már iMtározhatóan, mennyire és majdnem szuverén joggal volt a tragédia elsőszámú ellencselvetője (és cselekvője) Hamlet herceg, nemkülönben a cselekmény igazán ötletes bonyolítója is egyben. Ez nem is lehetett -tört énhetett másképpen; Hamlet hordozza az egész cselekmény tonnányi gyú-anyagát, a megannyi közöny-vagy-helytátló gondolatot, amint hogy az egyfajta, mindössze két szereplőre kiterjedő „megbékélés” óhajának is ő a cselekvő-hordozója. Leartes-szel „mellébági” erkölcsi elszámoinivalója van, neki, aki „nagylelkű, nem gyanító semmi cselt” (pedig milyen remek osélező ő maga is), öakugrásszerű, ám mégsem tisztességtelen indítékú „önibírálattal” kér bocsánatot Laertes tői, aki akkor már elhatározott mérgezett hegyű tőrrel és Olaudius-szal titkos egyetértésben egyenesen életére tör: „Vagy Hamlet az, aki megbántó Laertest? Hamlet soha! mert Hamlet, ha magán kívül ragadva, mikor ő nem ő, iBántó Laertest: nem

121