Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 2. szám - Panek Zoltán: Hamlet, a cselekvés hercege (esszé)
nyitással), hanem abban a meg-megingó hitében ás meg akart erősödni, hogy Atyjának Szelleme „valódi-e”. A látott szellem ördög is lehet, Mert az is ölthet oly tetszetős hüvelyt; S tán gyöngeségem, mélakórom által — Mert ily kedélyre nagy hatalma van — A kárhozatba dönt. Nincs rá bizonyság Ennél különb; de tőr lesz e darab, Hol a király, ha bűnös, fennakad." (Különben ez aztán a formabontás: Deus ex machina mindjárt a tragédia elején, ami mindvégig jól működik. Nem úgy van itt, mint szegény helyen vagy némelyeknél, a fejetetejére állított „formabontás”, ami voltaképpen nem egyéb szemfényvesztésnél — ahol valójában az olvasóit megtéveszteni akaró szerző veszti szemefényét —, azaz az unt és elavult hagyományos szemlélet és képalkotás, jéliemfesités és nyelvzene visszahelyezése immár jogtalanul bitorolt jogaiba.) Hamlet nem az Arany László-féle Hülbele Balázs-vénmérsék- let és -alkat, különösen pedig -szemlélet nem, ez azonban még korántsem jelenti azt, hogy netán Petőfi Pató Pálja vagy Langsam Tóbiás* volna. Egységes jelleméből következően és az alkalomhoz illően dúlt logikájának megfelelően viselke- dik-cselekszik; történelmi órája nem késik, és nem lassú, csak a lassított mozgás következtében tűnik fel úgy, hogy okos leikéből lelkedzett, szellemesen tündöklő, osupa-élet gondolatai netán lekésik a forró leikéből kikívánkozó jogos és gyémánt- szépségűén igaz tetteihez a csatlakozást. Rokonszenvünket hamar megnyeri, és éppen a rokonszenv az, amely kezdettől fogva pártjára állítja szívünket-ielkünket-eszün- ket, ám ugyanakkor szemünkben fel is nagyítja tétovázását; magyarán: vele izgulunk és érte — megszokott-megvetett acél idő-bilincsből szabadulunk, kitágul, önmagát megtöbbszörözi, ólomlábakra vált az idő. Hamlet szánandó, mint ember és feledhetetlen, mint legkedvesebb szerelmeink; félelmetes mutatványos és megrendítő látvány: az „Ö, az én próféta lelkem" és az „Ö, boldog Isten! hisz én vagyok a világ első bohóca” között kifeszített drótkötélen egyensúlyozó lény. Mindnyájunk „szegény Yorick"-ja ő. Azonnal megtörténhet a csatlakozás, csak előbb még meg teli engednünk magunknak azt a fontos „késést”, pontosabban azt a soha elégszer nem ismételhető fényűzést és (nem) mindennapi áhítatot, hogy vele együtt és fennhangon szóról szóra elmondjuk „magánbeszédét”, ama állítólag jólismertet, amely a modem világok őserdei törvényű zűrzavarába keveredett (és kevert) ember talán egyetlen imádság-szintű „közvádlói” beszéde: Lenni, vagy nem lenni: ez itt a kérdés. Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri Balsorsa minden nyűgét s nyilait; Vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen, S fegyvert ragadva véget vet neki? Meghalni — elszunnyadni — semmi több; S egy álom általi elvégezni mind A szív keservét, a test eredendő, Természetes rázkódtatásait: Oly cél, minőt óhajthat a kegyes. Meghalni — elszunnyadni — alunni! Talán álmodni: ez a bökkenő; Mert hogy mi álmok jőnek a halálban, Ha majd lerázzuk mind e földi bajt. Ez visszadöbbent. E meggondolás az, Mi a nyomort oly hosszan élteti: Mert ki viselné a kor gúny-csapásit, Zsarnok bosszúját, gőgös ember dölyfét, Utált szerelem kínját, pör-halasztást, A hivatalnak packázásait, • Endrődi Sándor hasonló című versének hőse. 120
