Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 2. szám - Panek Zoltán: Hamlet, a cselekvés hercege (esszé)

nagyon megsértetted atyádat” (ti. Claudi-ust), mire Hamlet: „Anyám, nagyon megsértetted atyámat”. Mindkét 'mondat pontos, telifoetaláló, igaz és a tragédia lényegét sűríti. Hamlet nem mondja ki nyíltan a cinkosság vádját, csupán körülír és célozgat (a célzás olykor sértőbb, mint a találat), inkább a hevülete vádol, mint szavai és az anyjával szokatlan hangjának nyersessége. Ami indulatában és lelke legmélyét érintő háborgásában fékezi, az az Atyja Szellemétől hallott tiltás: „Elméd maradjon tiszta, és ne törjön Anyádra lelked.” ö azonban ennek ellenére — nem tehet másként — pirulva és- pirulásra késztőn dühöng, számonkéri szülőanyja tisztességét („Ha már csupa fagy ily lánggal ég* S az ész a vágynak kerítő je lesz!”), majd már-imár zokogva könyörög anyjának, hogy vessen véget a becstelenségnek. Még reménykedik — a remény gyakorta esztelen — valami menthetőben; mintha- mintha jóvátehető volna valami, mert minden -már semmiképpen. Am mégsem: kegyetlen „tükrébe nézeti” -anyját: „Ne áltasd lelked a csalóka írral, Hogy őrültségem — nem bűnöd — beszél”; anyja szavaival: „kettéhasítja szívét”. Közben ez az alkalom és véletlen pillanat, amikor Hamlet imár-már az őt tökéletesen bekerítő „ostromgyűrűn” rést üt: kardjával -leszúrja a felindulástól megrémült királyné segélykiáltására a kárpit mögött hallgatózásából megszólaló Poloniusit, vélvén néhány másodpercig magának Claudius királynak. íme, ha úgy tetszik: Hamlet cselekszik „is” végre, ha ez és ennyi a cselekvés. (A cselekvés — -azonban — mindig több, összetettebb, gazdagabb, sokrétűbb, mint valamely jó- vagy gonosztett; mélyehb folyamat: a világ izgatóan-szükséges megismerése és elszán-t-szomjú feltárása.) A „szegény, izgága vén bolond”, „gaz, locska, ibálgatag” Polonius önvédelemből (?) történt megölésével viszont csak újabb bonyodalmat gabalyít aimúgyis eléggé összegubancolódott és fojtogató végkifejlet felé rohanó története köré; ha szabad így mondanom: „oldalágon üt -ki” a főirányba tartó feszültsége. Anyja — joggal — „hebehurgya, véres munkának” nevezi a tettet, amire különösebben meg sem rezdülő Hamlet ezt válaszoljjá: „Véres biz ez, s majd oly gonosz, mint Megölni egy királyt, s öccsével élni”. Másutt — és egyébiránt — mondott csupa rejtély szavai illenének inkább ide: „Mert tudni kell, hogy egy meggondolatlan Tett néha jól segít, midőn derék Tervünk hanyatlik”.) Hamlet végül sajnálkozik váratlan és nem vértelen tettén, amellyel az ég őt bünteti, mint vele Poloniust, Ophelia és a derék Laertes atyját — „siratja, kit megölt”; rést gondolt vágni az „ostromgyűrűn”, és önmaga vonta fejére Laertes várható bosszúját. (A „Jciáltó-sors”, a végzetrendező kezében hibátlan eszköz a 'tragédiaszerző játékmester.) Az „ördögi kör” szabadulást immár kevésbé engedő zárultán ráadásul újra megjelenik Hamlet Atyjának Szelleme, akit természetesen csak Hamlet lát és csakis ő válthat vele szót; anyja őrültségének tudja be e léggel-társ-alkodást és égbebandzsítást, fia azonban épp ekkor világosan adja anyja tudtára, -hogy „Én őrült sem vagyok, csak tettetésből”, a fenyegető hírt pedig jó lesz mielőbb közölni új férjével.

„Dorgálni jössz-e késkedő fiad, Ki múlni hágy időt és szenvedélyt, S nem hajtja végre rettentő parancsod?” — kérdezi Hamlet Atyja Szellemétől, aki most valóban csupán azért „jött”, hogy „edzze tompult szándokát” „hanyag” fiának. (Talán nem feledtük el: első találkozásukkor ilyen lelkesen vacogó elszántsággal fogadko- zott: „oly gyots szárnyakon, mint a fohász a szerelmi gondolat Szálljak bosszúmra”. Meglehet, merő véletlen, hogy a fogadalomszerűen, esküvési felhangokkal kimondott mondatban gondolat és tett — a bosszú — szorosan egymás mellé kerültek.) Már túl vagyunk a visszajátszást helyettesítő -hajszálra hason-tragédia udvari szinielőadásán is, ami erős bűnösség-bizonyító „csattanóval” végződött (Claudius király megrettentem, önmagát elárulva hagyta ott az előadást), Hamlet azonban még mindig — mintha egyedüli célja a halogatás feszültségének fokozása volna? — habozik. Az általa „rendezett” előadástól nemcsak „a rezzenő bűntudat” leleplezését várta (önmagának és az igazságnak tartozott a legteljesebben felfedhető bűnösség bizonyításával, az ocsmány tettet kétséget kizáróan a gyanúsítottra bizo* Anyja, „másodvirágzása”.

119