Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 2. szám - Panek Zoltán: Hamlet, a cselekvés hercege (esszé)
terén meglobogtatott villámaival. (Michel de Montaigne „megfigyelő és reális szellem; nem csoda, ha műve Angliában hatott legjobban, s műfaját az angolok kapták föl. Fordításai nagyon hamar elterjedtek a brit szigeten. Egy könyv, amelyet Shakespeare is olvasott.”*) Iily emelkedett, már-már ünnepi alkalmakkor, talán eszünkbe sem volna szabad jutnia az ugyancsak „kritikai közihely”-nek: „Nagy szellemek, ha találkoznak”. Viszont annál inkább ideje legalább néhány röpke szót szentelni annak tisztázására, hogy szerintem mi légyen az a „kritikai közhely” általában. A kritikai közhely semmi egyéb, mint ronda, sárga, többnyire rejtett tabernákulum- ban tartott láthatatlan, láthatóvá válási készenlétéből azonban épp ezért hívásra (és hívás nélkül, is: ez a nagyobbik baj) bármikor házhoz-gyanútlan értelemhez előcsú- szó-mászó aranyosvarangyszínű, zavarosan emeletes torta, amely belül neves fához hasonlóan, korszakokra osztva üregesen korhadt, áthatóan és messze bűzlik, kívül megtévesztően vonzó, szeszélyes penész-cifrázatokat visöl állagán, amit koronként némely, -az olvasást, de főleg az írást a műkedvelő cukrászok szintjén mívelő szorgalmatos és állítólag hasznos kritikus ad hozzá ízlésének megfelelően, anélkül, hogy az eddig együvé zagyváit mondanivalón és kifejező-erőn valamit is változtatna értékes hozzájárulásával, mert különben a közös gondolkodás alapjává kóvüit csokoládéiszony nem tudná betölteni rendeltetését, nevezetesen azt, hogy nemzedékek nőjenek fel rajta, eleve elrendelés formájában megkapva, korok változásától függetlenül, nemzeti szájuk ugyanazon ízét. (Lásd magyarul egy „bájos”, „játékos” vadhajtását: „A gondolkodás a tét halála”.) Sajnos, -nem elegendő kiírni e tortára, mint a korszerű világ megannyi kitűnőnek és pótolhatatlannak hirdetett szerkezetére és szellemi találmányára, hogy „Rendeltetésszerűen nem használható", a lehető legnagyobb tisztelettel és Beethoven gyászindulójának hangjai mellett minden alkalommal a szemétre kell dobná. (Elnézést a szemétdombig, életünk e büszke halmáig tett kitérőért.) Hamlet cselekvőképességét, ravasz, mondhatni előre gondosan megfontolt cselekvőszenvedélyét és találékonyságát, a cselre még csattanósabb és beugratótob csapdával válaszoló leleményességét, egyetlen alkalmat is él nem mulasztó szemfüles- ségét, a leselkedő életveszélyre épp úgy ügyelő éberségét, mint a gondolat buktatóira és rejtett akadályokat virágzó gonosz lehetőségeire is figyelmet fordító átfogó lelki erejét, azaz tenmíkész testi-lelki valóját: (bizonyítandómat) látszik igazolni, igazát alátámasztani, -ráadásul md-n-den erőltetés -nélkül, -csupán az is, hogyha a nagy kavarodásban nem feledkezünk meg Atyja Szellemének intelméről, amit a fiú szeretettel vigyázón mindvégig természetesen szem előtt tant: „De, bárhogyan látsz e bosszú művéhez, elméd maradjon tiszta”. (Shakespeare mondatai, „ezek az égi gondolatok, ezek a meteorok, mintha mennyből hullottak volna le, és nem a tapasztalat, hanem a belső ember fogja fel őket végzetes igék gyanánt.”** Esetünkben valóban elmondható, hogy a tragédiában belül — egy további tragédia van, és „a belső nagyobb, mint a külső”.) Ilyen tiszta Hamlet elméje, auráikor az első zavartalan alkalom kínálkozik az éppen imádkozó Claudius leterítésére — méghozzá hátulról. A kísértés elhárítása egyébként a lehető legwlágosahban -bizonyítja, hogy Hamlet n-em -a cselekvéstől való lelki avagy gondolkodásbeli okokkal magyarázható „szorongása” miatt fél -megtenni azt, amlit megtennie kötelessége (és mellesleg amúgyis kikerülhetetlen). Metáfizikai borzongása-viszolygása, amely ugyancsak kimutatható, egészen más okokra vezethető vissza: elvégre nem egy bárdolatlan mészárost kért meg Atyja Szelleme, hogy székálló legényként álljon bosszút. „Most megtehetném top! imádkozik.” „Nem, Be, kard; tanulj te szörnyűbb markolást. Majd részegen ha alszik, vagy dühöng. Vagy vérparázna ágyán kéjeleg. Kockázik, esküdöz, s olyat csinál, Min üdvösség zamatja semmi sincs: Akkor bököm le, hogy két sarka égre Kapáljon, s lelke légyen kárhozott, S mint a pokol, hová megy, fekete." Ebben az állapotban siet anyjához, aki várja; ezen szavakkal várja: „Hamlet, * Babits Mihály •♦Ralph Waldo Emerson 118
