Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 2. szám - Panek Zoltán: Hamlet, a cselekvés hercege (esszé)

nél, a viharfelhők egylránytba terelésénél tartunk) „nagyravágyó; egy intésemre több vétek áll készen, mint amennyi gondolatom van" (J. W. Goethe: „Nincs olyan bűn, amit legalább képzeletben el ne követtem volna.” Több tehát a lehetséges — gonosz — cselekvés, mint amennyi jó gondolatunk az egész élethez van?), „hogy beleférjen, képzeletem, hogy alakítsa, vagy időm, hogy elkövessem benne. Ily fickók, mint én, mit is mászkáljanak ég s föld között!! Cinkos gazemberek vagyunk mindnyájan, egynek se higgy közülünk." Nem csoda, ha ez alkalommal is ily beszéd hagyja el ajkát. Már korábban megmondta: „Ű Isten, Isten! mily unott, üres, Nyomasztó nékem a világi üzlet!” Miilyen különös, hogy a tragédiákban bárki bárkivel találkozhat, összefuthat, a jól álcázott, valójában kínosan gondos megszervezettsé- gű véletlen* folytán. És érdekes (még annyi minden mellett): rendszerint azok futnak össze élni-hialni, akiik különben a megtervezett és csak amúgy osztogatott halál ellenére is összejövetelünk célját leginkább így jegyezhetnék: bármi áron élni akarok.

„Egy tű-fokát nem ér az életem” — jelenti ki hideg nyugalommal, ha úgy tetszik hűvös fenségességgel Hamlet. De nemcsak azért, mert: „Dánia börtön" — dör- gi később lázadó hangján, mert olyan is van neki; mielőtt a gondolat lassított-óva- tos mozgása a kibontakozó tetterő vonzásában ívfény gyanánt eggyé izzana a cselekvés fénysebességű pályáján megragyogó lendülettel, a lázadó hang fojtott feszültsége szinte szétveri a formát, és elvet i(végre) 'minden fcolonoos meggondolást. A cselekvés a szükségszerű gondolat: tenmi-vágyában nem szorul semmiféle magyarázkodó engedélyre. Hamlet akkor beszél Dániáról, mint börtönről, amikor váratlanul megjön két gyermekkori pajtása, Rosenorantz és Guildenstem (immár új-királyi megbízatásiból Hamlet 'királyfi borongásának titkát kikémlelendő; tehát: börtönőröket kap (mellérendelt besúgókat?), akiket azonnal leleplez és csakhamar halállal büntet, akik azonban egyelőre 'alttól „boldogok, hogy nem túl boldogok". Ha Dánia börtön, „úgy az egész világ is az” — hiazudja a siimaszájú hatalom-bérenc Rosenorantz. „De még milyen! — kap rajta az általánosításra hajló, „világfájdalmas” Hamlet —, mennyi rekesz, őrhely és dutyi van benne! S Dánia egyik legcudarabb.” Ha ikét jóbarátját, Mairoeilust és Honatiót nem avatta be bosszúállási tervébe („Nem, mert tovább adnátok”) csak nem fagja lelke valamennyi rejtett zugát, elméjének gondjait és gondolatait e két akasztófavirág előtt felfedni, ő, az eredendően buson- gó, hogy azok árulásukkal nyomban megbízóikhoz rohanjanak jutalomért. Horatiót, egyetlenül maradó barátját, aki „férfi... ki a Sors öklözését vagy jutalmait Egyképp fogadja”, akit „szíve közepében, szíve szívében hord” végül is (beavatja titkába: együtt fogják megfigyelni, hogyan rezzen Claudius új-király a színészcsapat által Hamlet kérésére és kísérletképpen előadott, a „helyszíni szemlét” és a gyilkosság visszajátszását helyettesítő királydrámára. Addig azonban Rosencrantz és Guiiden- stern hallgathatják a cselesen félrevezető, egyébként a Hamlet leikéből lelkedzetiten (elkeseredett hangulatának 'tökéletesen megfelelő, szorongását hiánytalanul kifejező) őszintes beszédét: „Én egy idő óta, bár nem tudom, miért,” (dehogynem tudja) „elvesztettem minden kedvemet s felhagytam minden szokott gyakorlatimmal; és, igazán, oly nehéz hangulatba estem, hogy ez a gyönyörű alkotmány, a föld, nekem csak egy kopár hegyfok; ez a dicső mennyezet, a lég, ez a felettem függő kiterjedt erősség, ez az arany tüzekkel kirakott felséges boltozat, no, lássátok, mindez előttem nem egyéb, mint undok és dögletes párák összeverődése. S mily remekmű az ember! Mily nemes az értelme! Mily határtalanok tehetségei! Alakja, mozdulata mily kifejező és bámulatos! Működésre mily hasonló angyalhoz! belátásra mily hasonló egy istenséghez! a világ ékessége! az élő állatok mintaképe! Én mégis, mi nekem ez a csipetnyi por? Én nem gyönyörködöm q,z emberben, nem — az asszonyban sem, hiába mosölygasz." (Lásd: búcsú Qpheliától is.)

Mellesleg Shakespeare gondolkozás nélkül kölcsönöz: az akkoriban Angliában valószínűleg még újdonságnak számító Michel de Montaigne csupa derűs bizakodás, óda-szerű gondolatsorát oldottan idézve allentétezi a saját sötét-tónusú fellegek hát• Stendhal „lsteni”-nek nevezte az előre nem láthatót, a véletlent, minden teljes élet szerves alkotórészének.

117