Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 2. szám - Panek Zoltán: Hamlet, a cselekvés hercege (esszé)

helyzetteremtő, jellemfestő, gondoílatcsiihaló, cselekményt pörgető, sorsot görgető, érzelemszínező szövegében-szövetóben egyik kiváló magyar fordítója szerint* Shakespeare elsősorban játékmester volt. Ezt egy pillanatra sem szabad elfelednünk, ha érteni akarjuk, (hogy az összetettség, a bonyolultság, a többsíkúság mellett arra is ügyelnie kellett, hogy a tragédia célratörően, ha úgy tetszik: kiszámítottan peregjen; arra kellett törekednie, hogy a játék mindenagy mozzanata fokozni, más és más oldalról tudja megvillantam a perzselő hevű feszültséget. Németh László szerint (aki nem „nyomozati ügyben” tanú): „Ha van drámaíró, aki nem drámát és nem költői kommentárt írt, s aki még drámaírónak is elsősorban színész: Shakespeare az... Előtte állandóan a szerep lobog. Ezt táplálja a nyelvvel. Ennek lángcsúcsaiként vágja ki hasonlatait, szójátékait.” Shakespeare szigorú és takarékos szemlélettel adagolta a hatás-fokozás-fékezés-fokozás színpadi művészetét; nem találomra „a vak jövőre nyelvet öltögető” volt, hanem a jól felkészült, edzett szellemi hosszútávfutó -termékeny fegyelmével dolgozott. (Bizanyítandóm: Hamlet igenis és elsősorban a cselekvés hercege, csak nem a szokványos módon, mert a cselekvés-késleltetés többek között éppen a minden lehetséges gondolat megragyogtatása érdekében történik —, talán meggyőzően nyilvánvalóvá teszi az író bravúros tökéllyel -alkalmazott eljárását.) „Mindent, mi villan és van, érj el.**”

Hamlet Opheliát valójában az eltaszítás ellenére a voltszerelmesednk iránt később is mindkét felet zavanbaejtő gyöngédséget érző ember meggondolásából „küldi kolostorba”. De Hamlet nem volna Hamlet, iha csak azért; inkább azért, mert közeleg a vihar, -a még -az idő méhében szunnyadó iszonyú „koncolás”, amelyről Forti-n- bnas ifjú norvég király beszól a tragédia végén („Itt koncolás volt”), ő -tehát úgy forgatja a szót — legalább olyan ügyesen, -mint -a vívótört —, azaz biztosra vehető, hogy ellágyulása mögött ott lüktet a kisemmizhetéílen rögeszme újabb rohama is. „Eredj kolostorba; minek szaporítanál bűnösöket!" Ez akkor volna hibátlanul logikus és elhihető, ha ő már tudná vagy legalább sejtené, hogy Ophelia is (mint anyja, Polon-ius, Rosenknaniz és Guitdenstern, később Laertes; Claudiusról, a trónbi- tarlóról eleve nem beszélve) ellene fordul, mert ellene fordítják nála bűnösehb, hatalmuk van rajta hatalmasok és gátlástalan haszonlesők. (A hízelgő „nyalja a sü- letlen fényűzést, Görbessze hajlós térde kapcsait, Hol a farkcsóválás hasznot terem.") De valójában nem erről van szó, még ha látszatra erről; egy nem is váratlan fordulattal -neki rá kell -térnie a lelke mély-érői újra meg -újra, száz és változatos alakban és szüntelen felötlő ibűnösségi, -de legalább bűnrészességi érzésének mind hangosabb és nyilvánosabb megvailásár-a. Ez a rendkívül finoman megkülönböztető vonás, hogy ti. miközben ő a sértett fél, akii jogos -bosszút állhat — kell állnia — atyja trónbitorló gyilkosán, ő a valóságos és valójában csak látszatra kisemmizett király, mindezek ellenére nemhogy ártatlan volna, tökéletesen az, ami természetes, hanem éppen ellenkezőleg, ő maga is -bűnös; nem csupán a halogatásban, hanem valamiféle kideríthetetlen ókból magában a fertelmes bűncselekményben is, független attól, hogy -annak elkövetési időpontjában Wittembergában diák. Talán egyedül azért, mert ember ő maga is? Eszerint mindnyájan felelősek vagyunk mindenért, nem csupán valamely gyilkosság megtorlásáért, hanem már jóval azelőtt, előre is hátra is az időben, történelmi felelősséggel és jövő-elkötelezettséggel bizonyos — mit bizonyos: minden — mi magunk nem is vettünk részt benne embertelenség elkövetésében is ? A -kérdés a boldog-böldogtalanságunik fölé feszülő májusi (mindenkori) ég kék vásznába szúr. Hallom az Isten öngyilkos -gégemetszésére emlékeztető megváltó- an éles hangot. Eszerint jobb, h-a meg sem születik -az ember, aki netán az erkölcsöt választja. (Ha ugyanis mindenki bűnös, az Isten sem lehet ártatlan.) Mert, íme, mit mond Hamlet: „Én meglehetős becsületes vagyok: mégis oly dolgokkal vádolhatnám magamat, hogy jobb lett volna, ha anyám világra sem szül. Igen büszke vagyok, bosszúálló” (még nem bizonyított; még csupán a homályos fenyegetőzések ** Németh László • Kosztolányi Dezsó

116