Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 2. szám - Panek Zoltán: Hamlet, a cselekvés hercege (esszé)
amúgy sem lehet nyúlni: a megtörténteken már nem változtathat a legtisztább és legjóindulatúbb szándék — de a hamisító akarat sem), hanem folyton-folyvást fergeteges iramú mozgásiban, izzón hömpölygő, képlékeny állapotában, amikor és miközben miniden lépésére és mozdulatára kettőzött figyelemmel kell vigyáznia, különben csapdába esik, tőmbe csalják, fejjel megy a falnák. És — ennek ellenére — még ő nevezd magát „galambepéjü”-nek és olyannak, aki nem tűid „zsarnokság miatt elkeseredni, hogy epéje legyen", önmaga ellen forduló korbácsoló indulata már-már kozmikus méretű — ne ijedjünk meg ez esetben a kissé pátoszosan ható kifejezéstől — égbekiáltó, metszőén hideg, könyörtelen. (Mégis: mintha segítségért kiáltó?) De a mindenség süket; létünk bármilyen emelkedett (felemelő és lesújtó; gyönyörök csúcsára lendítő és talán a következő pillanatban a zuhanás iszonyatát is megismerteti velünk) és olykor megvilágosító gondolatokkal áldott — éppen a gondolat és a cselekvés kettősének vágyott együttes szorításában-oldásában, együttes hívásában és páros serkentésében érezzük leginkább a magányt. Az ember tragédiája voltaképpen az, megoszthatatian magányát szorultságában, „nagy busultában” hozzáadná embertársai oszthatatlan magányához, ami ugyancsak nem rendelkezik szabad gyökkel, ettől remélvén szabadulást, de csodálatosképpen nem jön létre oldás, mert nem jöhetett létre kötés sem, hanem csak nagyon-rokon és mégis egymás számára a legdsmeretlenebb magányok fokozottabb fájdalmú érzékelése. A lét egy életre szóló kihívó és gyógyíthatatlan sértése mélyen rejtezik minden emberben. Csak nagy és rendszerint végzetes élet-próbák fedik fel a helyet, ahol az egyébként láthatatlan seb lángoló láva-pirossal ég. Mondja is Hamlet az -anyjának — aki arra biztatja a fiát, hogy az apjáért viselt „éjszínt dobja már le”, „vágja földhöz” a „gyáva bút, s tekintse atyjául” Claudiust, békéljen meg a változtathatatlannal, az „izgága dac” helyett „a dán királyra vessen nyájasabb szemet”, ha nem is a gyilkosság végrehajtásában, de áruló szerelmével cinkos az -anya is —, rejtelmes-szépen és mel-lbevágóan tömören mondja erre Hamlet, hogy „látszik-ot nem ismer.” Nem e sötétszín köntös, jó anyám, Sem a szokott gyászöltözet, nem az Erőitetetett mell zúgó sóhaja, Nem a szemekben duzzadó patak, A csüggedő tartású arc, meg a Bú többi módja, színe és alakja Jelölhet engem voltaképp: ezek, Valóban, látszanak, mert játszhatók; Az enyém belül van, és nem látja szem, Csak dísze és bogiára gyászmezem” („Az Én elveszve a legnagyobb magányban a térben”*.) A magány űrruháját viseljük valamennyien. Ha az imént a színészet felöl való (alkalmi, de a tragédiáiban szerves és fontos szerepű) gondolkodás Volt, ezúttal Ophelia az elevenebb visszhang; Ophelia, aki sohasem nyilatkozik, egyetlen szóval vagy gusztussal sem afelől, hogy mit érez Hamlet iránt (Királyné: „Reméltem, Hamletemnek nője léssz” — de ez már a temetésekor hangzik el.) Bátyja féltőn óvja a magasabb körökből valószínűleg való érzelmekkel közeledő Hamlettól („Mert születése rabja maga is”), airr-a inti, hogy „Hamlet bíbelő kegyét: vedd azt divatnak”; apja, Pokmius pedig egyenesen eltiltja tőle és eszközként használja cinkos-terveihez. A leány könnyedén elárulja Hamletet, és vérei bűntársává válik ő maga is; néma szerelemnek viselője sem érti szavát. Az önmaga és végrehajtandó bosszúja érdekében a csak „fölszéllel” őrület álcáját öltő Hamlet, „az egykor szerető”, „s hozzá illatnak édes szavakat” -adó emígyen „szeret ki” Opheliából: „Én egykor szerettelek.” Majd alig valamivel alább, majdnem ugyanannak a lélegzetvételnek -a folytatásával: „Ne hittél volna nekem; mert hiába oltja be az erény e mi vén törzsünket, megérzik rajtunk a vad íz. Én nem szerettelek.” Persze, lehet, csak feladata végrehajtásához akarja elvágni a leggyöngédebib szálat is; szabaddá kell tennie magát, fel kell szabadítania magát, hogy teljesen, testestől-lelkestől a titkos kötelesség igájába hajtsa nyakát. A tragédia minden * Oswald Spengler „Nem mindenben, csak bizonyos dolgokban vagyok bolond.” — Más magyarázat szerint Shakespeare korában úgy gondolták, hogy az északi, északnyugati szél („félszél”) súlyosbította, a déli és délkeleti szél pedig enyhítette a lelki betegek állapotát. Az 1964-es Kri- terion-kiadás Jegyzete. 115
