Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 2. szám - Panek Zoltán: Hamlet, a cselekvés hercege (esszé)

bosszút áll (még ha belepusztul is, mert hiszen mindaddig nem egyéb, mint „sorsa kiált”), az a Hamletét az ostoba befolyásoltság következtében eleve a tehetetlen- gondolattá merevítők szemében szinte mellékes; a már-már tévesen tragikai vétségként felfogott kérdés: miért nem mert és miért habozott cselekedni? Holott egyáltalán nem „az itt a kérdés”; más itt a kérdés.

Nem tagadható (jelen esetben, különösképpen nem a tagadás, hanem az igenlés szelleme vagyunk): a tragédia szövegéből gazdagon idézhetők mondatok-gondolatok, amelyek mind-mind Hamletinek ezt a késlekedő, félkarú-óriás mivoltát látszanak (szándékosan akarják) bizonyítani. (Nemkülönben a tisztességes vitázás íratlan szabályai is úgy kívánják, hogy előbb „az ellenfél”, ha ő maga láthatatlan is, látható érveit sorakoztassuk fel.) Hamlet a kissé korpulens, testes (édesanyja, a királyné, a kétszeres királyné mondja róla, amikor Laertes-szel vív: „Tikkadt, mert kövér. — Ne, Hamlet, a kendőm, töröld meg arcod.”) és úgy harminc körüli agglegény (életkorát az Első Sírásótól itudjük) ifjonti hévvel és tüzes esküvéssel szánta el magát a bosszúra. A bosszú: egyetlen öröksége. Ügy cselekszik, ahogyan érzelmi érdekelt- s égé'kö teless égé szerint elvárható tőle, nemkülönben neme ielkülete parancsa szerint. Egyelőre ne siessünk tisztázni eredetű lés főleg okú csakhamar azonban lendületét akasztó tépelődésében ezt és így mondja magáról: De én, Lágyszívű, bárgyú gaz, bujkálok egyre. Alomszuszikkint, nem lendítve semmit; Még szólni sem merek —.” Dehogynem mer: „szavakkal hűti a száját” ((tikkasztó, fojtogató feszültségére utaló remek kép), az indulatát, meg-megtorpanó elszántságát sarkantyúzván: „Hah! Gyáva volnék? Ki mond pimasznak? Zúzza bé agyam? Tépi szakállam, s dobja a szemembe? Fricskázza orrom? s mondja, hogy hazug A májam, a tüdőm? Ki teszi meg? Hah! Biz’Isten, elnyelem. Nincs abba mód, hogy én galambepéjü ne legyek. Vagy zsarnokság alatt elkeseredni Epém legyen; különben már azóta A lég minden keselyűit hizlalom E szkláv dögével. Véres, buja gaz! Lelketlen, álnok, fajtalan gazember! O, bosszú! Ki állja? Mily szamár vagyok! Hiszen Szép az, valóban, és nagy hősiség, Hogy én, a drága meggyilkolt fia, Kit ég s pokol bosszúra ösztönöz, Szavakkal hűtőm a szám, mint lotyó, És szitkozódom, mint egy nőcseléd Vagy szo- basuroló."

A heves, marcangoló önvád hangja a magas cé-ig csap; majd .amikor már csillapíthatatlannak tetszik, váratlanul csillapul, mérlegelő tűnődésbe szelídül, de csupán hevéből veszít, nem keserű szigorából is. Minden alkalmat megragad, hogy megszálló • gondjának „hódoljon”, illetve egyetlen helyzetben sem elég erős nem gondolni rá; folyton elvégezetlen feladata nyomasztja, a „tompult szándékában” „késkedő”-t, bármi és folytonosan valami a kötelességére figyelmezteti. Nem menekülhet, nincs kibúvó, „lelke szemében” állandóan ott kísért Atyja szelíden szemrehányó szelleme. Nemcsak földöntúli valóságában látta őt, azóta is egyre napjai gondjának hátterében lebeg, ennék a látomásnak serkentő tüzű emléke fonrósítja lába alatt a talajt: Dánia földjiót, ahol „rohad az államgépben valami", ez most bo- rongóan nyugtalan szellemének és mindenre ingerülten rezzenő érzületének látóhatára körös-körül; bekerítette a kikerülhetetlen sorsa. Most a színészek, a színészet hivatása felett elmélkedvén jut eszébe, majd -egyéb és bármi kapcsán környezetéből: „Ó, mily gazember s pór rab vagyok én! Nem szörnyűség az, hogy lám, e színész Csak költeményben, álom-indulatban, Egy eszmeképhez úgy hozzátöri Lelkét, hogy arca elsápad belé, Könny űl szemében, rémület vonásain, A hangja megtörik, s egész valója Kíséri képzetét? S mind semmiért! Egy Hecubáértl Mi néki Hecuba, s ő Hecubának, hogy megsirassa? Mit nem tenne még, Ha szenvedélyre volna oly oka, Mint van nekem? „Alom indulatba”, költészetbe foglalva, amely vetekszik a valóság erejével és túlszárnyalja azt: kevés ilyen szenvedélyes és gyémánteszű hőse van a világirodalomnak, aki ennyi viharzó belső tűz birtokában, ennyi merész okossággal és a félelmet ismerő félelmetes bátorsággal tudná (és sikerülne is neki, mint Hamletnek) oly aprólékos, a lélek minden rejtett zugára ki-terjedő — már-már valósággal műgonddal — elemezni-boncólni önmagát. De nem ám mint „állóképet” avagy lelke valamely lezárt-megkövült korszakát (amihez a rnúltha vissza már

114