Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 2. szám - Panek Zoltán: Hamlet, a cselekvés hercege (esszé)
mthetetlen-'megsemrmsíthetefclen személyes szabadsága; szabad azit a könyvet választanom olvasás céljára, amelyet akarok, és szabad ugyanazt a könyvet abbahagynom akkor, amikor én akarom. Hasonlóképpen a cselekvés is szabad a gondolattól és megfordítva*; a gondolat nem köteles feltétlenül és minden esetben cselekedni, legalábbis nem azonnal. A cselekvésnek azonban mindenkor ajánlatos gondolkoznia — és nem feltétlenül gondolkodnia —, lehetőleg valamely tett elkövetése előtt. A gondolatnak egyébként igen kicsi az esélye, hogy 'minden esetben és mindenkor cselekvéssé — hasznos közösségi, illetve a közösség irányába mutató egyéni itetté — ázzék. Egyikük sem előbbrevalóbb a másiknál. Nem arról van szó, hogy „matat a döglő akarat”.** Szép, ámde ritka egyensúlyuk az, amikor szerencsés értékű esetben és helyzetben kölcsönösen feltételezik egymást, egymástól kölcsönöznek erőt (így tízszereznek erőt); kölcsönösen feltételezik egymást: egyek a robbanásra. Mondjuk, hogy bizonyos helyzetben a haladéktalan cselekvést választom. Ez még egyáltalán nem jelenti azt, hogy a cselekvés tündökletesöbbnek, hasznosabbnak, illetve szükségesebbnek tartanám a gondolkodásnál (általában és minden kényszerítő helyzetben különösen.) A nyomozói vizsgálat tárgyává tett mű — W. Shakespeare: Hamlet dán királyfi*** — esetében égetően fontos és végtelenide- jűsége ellenére (és erdőkében) rendkívül időszerű a kérdés tisztázása: érte-e sérelem-károsodás a hamleti gondolatot egyfajta, állítólagos — a gondolatot tettre váltót különféle gyanúkba keverő —, halogatás következtében; illetve és avagy nem a szükséges gondolkodás-megfontolás segítette-e ugyanazt a hamleti gondolatot a tökéletes, hiánytalan megvalósulásra végül? Vagy Babits Mihálynak volna igaza, aki szerint Hamlet „a cselekedni nem tudó ember’’?**** Egy olyan mű fekszik tehát előttem, amelyről (és kizárólag amelyből) bizonyos rég-sejtem dolgokat keltenék kiderítenem. Látszatra: cselekménye és szerkezete szerint (mint mondám már) egy egyszeri mesternyomozó, egy keserű lángelme tragédiája, valójában azonban olyan alkotás, amely filozófiai-esztétdkai sóvárgással töri fenséges titkok közül az elsőt: „ismerni jól az embert, ez volna a valódi önismeret", mert dereng, hogy esetleg „tudjuk, mik vagyunk, de nem tudjuk ám, mivé lehetünk” — akad fenn keményen a hét pecsét közül mindjárt a másodikön. Hamlet dán királyfi története (és nem a mű) túlságosan is ismert ahhoz, semhogy a Shakespeare-írta tragédia (nem is oly) rejtett részleteinek nyomravezető szépsége és izgalmas megnyugvást teremtő igazságtevő ereje az első olvasásra/ilátásra nyomban napfényre villogjon; arról nem is beszélve, hogy bizonyos szívünkhöz nőtt művek egy életen át kísérő (és kísértő) élménye, közénk és a befogadott gondolatvilág közé észrevétlen sunyisággal lopaksziik-kövül-tolákszik-kövül az együttesnek óhajtott vérkeringést meszes lerakódásként zavaró jónéhány kritikai közhely (közhely-halmaz). A mi esetünkben Hamlet királyfi — kedvelt hercegünk — cselekvésképtelenségének, a tettek tétovázóan, már-már gyáván halogató magatartásának alaptalan babonája, ami rokonszenvesnek remélt erkölcsi erejét és igazságszerető gáncsta- lanságát-tökétetességét aláássa; nemkülönben azt is sugallni látszik (sugallhatja), hogy az életben gondolat és cselekvés aligha találkozhat eggyéforrva, mindkettő külön-külön az állítólag megüapuiló képzeletben menekülő ember tenni-gyönge elme- képzelményei, ám mindkettő inkább sápadt vigasz, untot erőforrás. Hovatovább odáig fajult a dolog, hogy Hamletot gyakorta mint a férfiatüan, enyhén szólva elrettentő tétovázás eleven (de mát is beszédek: inkább mozdulatlanná dermedt) szobrát idézi. Hogy a csodálatosan és ritka szépen bonyolult herceg/ember atyja haláláért (és Atyja Szenemének megnyugtatására) végül is megnyugtató/lezáró * ,,... a puszta cselekvés csaknem mindig nélkülözi az elmeélt.” (Alberto Moravia) ** Dsida Jenő *** Arany János fordítása **** Az elsők dicsősége örök: „Hamlet az emberiség első modern értelemben cselekvő hőse, aki a választás lehetőségére rádöbbenve a puszta létet is tetté változtatta.” Láng Gusztáv a Láng Gusztáv—Veress Zoltán: Boríték nélkül című kötetben, 1970. 113
