Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 2. szám - Ágh István: Dani uraságnak (lírai szociográfia)

zem, amint fekete bársonynadrágomon pihen, kigombolt amerikai ingemen araszol, s orcámat tartani nyílik.

— Az én aranyos zalaszentgróti feleségem! — sóhajt Szent Kalagyon szor- gosdodó neje után.

— Miért nősült olyan messziről?

— Itt nem gyütt hozzám senki, mert mátós legény vótam. Napi két-három liter bort megittam a kőbányába. Ráment a csille erre a kezemre, két ujjam erepedt. Itt nem gyütt hozzám a kutya se. Montam is neki, mikor simogatta a lábomai, most írná nem ds a lábam fáj, hanem itt föjjebb. Aranyos kis feleségem, montam néki, cserejjük ki a lábunkat, majd az orvos megcsinájja.

Sanyi bácsi egyszemélyes színházi előadásiba kezd. A darabnak meglehetősen girbe-giurba a menete, kész abszurdum. Legnagyobb élménye a világháború. Ott volt a nagy doni csatavesztés második vonalában.

— A regátd torkomnak nyomta a bajnétat. Ollón hideg vót. A Nagy Napóleon ahhoz kutyaszar, Küötüö úr!, gyűltünk curikk gyalog, szekéren, autón, Ahova le fognak tenni, síromra nem borúi senki, senki aki él. Tavasz sem fakaszt rám zöldet, elfúlja íróiam a földét, séj de messze majd a szél. Szóval a visszavonuláskor a haldoklók elül elettem a csoíMnyievest. El se teocik íhinnyi, midién erüőt ad a csollányleves! Miég a szájukba kenyér vuót. Nyomták vissza a muszkák. Az a irohatt nímet lefeszegette az ujjamat a teherautórul, bassza az annyát. Kívül a kaszárnyán, de kinn a kapunál. Jaj, aranyos kis feleségem, a kislányomat még nem is láttam. Cseországiba nagyokat robb oga ttunk, (hájja-e? Cseországba láttam elevenen megsütviö egy gyerekét. Meg akartak tizedőnyi a németek, mikor szöknyi akartunk. Tipródtam, hogy a tizedik ne legyek. Gandútam, jó lenne hetediknek. Jaj, édes, aranyos feleségem, jaj kislányom, még nem is láttalak! De ha sokat mozgolódok, engem nyiffanianak ki. Aztán a németek aszon- ták, illen kevés emberbüi nem lehet tizedőnyi. Aztán mégis átmentem a rusz- kikho egy pesti gyerekke. A lágymányosi dohánygyárba dúgozott, azért szívok most is Munkás cigarettát. A nusZkik beraktak a fogoltáborba. Bevágoníroztak. Nahát, jóváitíteibe visznek bennünket? Azt monták: (Budapest! Cegléden, az állomáson minden juaval fogattak (bennünket a nípek. Én utász vuatam, tuggya? Egy celi zsiduaval annyi bajom vuót a fronton, asztán megsirattam, mikó elíget- tík. Kis hadnagyom, remélem megbocsátja, hogy búcsú nélkül hagytam el magát. A kassai utászokná szuogátam.

Sanyi bácsi nem beszélt tájszólásban következetesen. Most már a tájszólás teljesen összezagyvult. A rádióban, televízióban a (feöznyelvvé lett kazinczys, tiszahátit beszélik, a vasiak meg a többiek is bizonytalanná lettek. Nekem úgy akarják mondani, ahogy a rádióban hallják. Most már úgy folytatom, ahogyan irkámba írtam.

— Nem voltam én ilyen nyomorult, hogy az isten az eget! Megkértem ezt a barátomat, permetezzen le nekem — mutat a vasuxassapkás segítségre. — Nem engedi az asszony, meg az orvos, ineg azt is mondják a gyerekek, mért vagyok mindig a hegyen!?

— Pihenni kell a Sanyi bácsinak! Azt hallom, maga metszett a tavasszal. Meggyógyul és minden rendbe lesz.

— Én nern tudok üdni. Nem bírom! Nekem ne mondják, hogy mi dolgozunk, a Kalagyon meg iszik, mint a döglött kutya!

Mit gondol a Tekintetes Ür? Hogyan fér meg egy emberben egyszerre eny- nyi jóság, barbárság, ravaszság, bölcsesség? Maga is tudhatja, a háború kény- szeiítette rá. Sanyi bácsi ezért él, s most itt ül velem. Mindőnkben rejtőzik min108