Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 2. szám - Ágh István: Dani uraságnak (lírai szociográfia)

denféle ember, csak félve lezárjuk, betömjük, viselkedésüinlkire irányítjuk. Ö nem takargat semmit, én csodálom életrevalóságát.

Nem mimóza, de csúfnevéről mástól érdeklődtem. Az apja is Sebestyén Sándor volt, jó barátja a Miska bácsi kocsmárosnak. Megkérdezte a kocsmáros az apját — Mivel mosod a fogadat, hogy ilyen fehér? — Kalagyonnal! — vágta rá az apja. Vagyis a Kalodont nevű fogkrémmel. Ezért ragadt rá, s a fia tőle örökölte. A fő ok pedig az lehetett, hogy egy szegény ember fogat mos, mégpedig krémmel.

— Ä Gyürüsy Dezső azt mondta, ő adta kölcsön a kampósboíját.

— Ja! Vicceltem vele, ő nem is tanár, csak tornatanár. Majd ha kitörd a lábát, visszaadom.

Bor mellett beszélgettünk. Nótával emelte hangulatát.

Lesz maga juszt is az enyém, hiába táncol éjszakán át, hiába gyiötri az álom, a napfény könnye gyöngy csupán.

— Hat évvel fiatalabb. Gyere ide édes feleségem! Gyere! Négy lányt hozott nékem a világra. Nézze, Költő úr, velem nem tudtak kibabrálni. 45 után pálinkát főztem. Följelentettek. Jöttek a fináncok. Mondtam nekik, menjenek máshová! Visszajöttek. — Vigyem be a bűnjelet! — Nem isztok ti ebből a kobzott pálinkából! Az úton (meghúztam Ikétszer-háromszor. Aztán, mikor odaértem, a vasúti átjárónál eldobtam, összetörtem. Basszátok meg! Ja, hogy azt kérdi, mit csináltam 45 után? A kőbányában dolgoztam 54-ig. Naponta megittam két-há- rom litert, mert nehéz munka volt. Röpködtek ám a (bazaltbombák! Ott volt mellette az árendásiföld. A bánya után este kilencig meg a Mestertagban. 54-ben az uzsai kőbányába vezényelték volna. Na, nem! Én sági maradok, nem leszek uzsai1 Elmentem a vasúthoz.

Edit utolsó képein az elhagyott 'bazaltbánya kőteraszai hátrálósan egymás fölött, a tömör kúpok, süppedékeny málladékok, igénytelen füvek, árvalányhaj. Alul 'egy négyszögletű megcscaibult sziklatömb, kisebb társával ott felejtették a kőbányászat emlékművének, akár lejjebb a kőzúzó boltívű roncsát, mégalább a Bagolyvárat, a háborúiból a 410-es büntetőszázad kőhodály börtöulalktanyáját.

Hiába ámuldoztam a Ságbegy békességén, s miként Uraságod, olyan tündédnek képzeltem el még akkor is, ha Boreas nyögött a tetőn, mert mindig füstölt egy-egy kémény, s melegített a ibor és a barátság. Mégsem kerülhettem ki a kínlódással való találkozókat. Lám, a kedélyes Sebestyén is, milyen borzalmakra nyitotta múltját. S minden idősebb ember 'túlélő valamiképpen. A Bagolyvárban, melyet a nép nevezett él komor, baglyos külseje miatt, mennyi sóhaj, álomi nyögés hasadhatott az ártatlan rabokból?

Zangor Ferenc nyugalmazott sági iskolaigazgató a tudója. Mondták, tőle kérdezzem a Bagolyvár históriáját. Csak alá kellett ereszkednem kigombolt, könnyű zekében a zord épület mellől az egykori bányásztelepet érintő úton, s találkozhattunk. Homlokát behorpasztotta a bazalt. Milyen haláláig emlékeztető?! Éppen diákjaival gyűjtögetett a hegyen odavalósi növényt, bogarat, miikor ráesett a kő, majdnem így lett a honszeretet áldozata, talán egy menyasszony- kökörcsin miatt. Zangor Ferenc elhatározta, honismereti körös gyerekeivel megfejti a Bagolyvárról kelt legendák titkát. Ki volt az a szigorú Marcsa ezredes, a

íoa