Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 12. szám - Héra Zoltán: Ráismerések (napló V.)

mondott, felsorolásból áll. Meg kell hallanom, hogy költői életemben, amely botrányalkalmakban nem szűkölködött, milyen botrányhelyzeteket hagytam ki, köztük olyanokat, amelyek — így szól a szöveg — még egy magamfajta költőt is legendássá tehettek volna.

A végszó az, hogy jóvátehetetlen mulasztásokban vagyok bűnös, és visz- szaesően. Legalább tíz kiváló botrány-esélyt — legendaesélyt — hagytam ki és huszonöt közepeset. Csak írtam és írtam, anélkül, hogy gondoskodtam volna írásaim botrányhátteréről, felelőtlenül életművemmel és önmagámmal szemben, akire így — noha sokakat tehettem volna kíváncsivá — alig húszezer ember figyelhetett csak fel, s ők sem oly nagyon. Amiért is bűnhődnöm kell, kezem, lábam és fejem vétetik, költő-életem a megtűrés állapotában tartatik, minden könyvem papírmalomba hordatik, bezúzatik, a folyóiratokban önálló cikkben értékelve lenni megtiltatik. Mindeme büntetés kiszabása rám közzé- tétetik.

Védőbeszédem ezekben az álombéli mulatságokban mindig rövidre sikerül. Alig kezdem el fejtegetni azt a kedvenc tételemet, hogy a legnagyobb botrány olyat írni, amit senki sem vár tőlünk, minden arc elfordul, a hátukat mutatják nekem még a tisztás peremén, a nyírfákon ülő vadgalambok is.

Majdnem elfelejtettem mondani: a tanúk kihallgatására sohasem kerül sor. Bírám elégségesnek tartja, hogy a tanúk szolidárisak az ügyésszel — a mozdulat, az arcok elf ordítása számára elégséges tanúskodás —, s ezért egyszerűsít a dolgon: egy pillanat és már el is ítél.

Az ítélet végrehajtása ott helyben történik. Kezem-lábam vételét még látom álmomban, de mikor a nyakamhoz érnek, fölébredek.

*

Ha baj van, lehetőleg ki a szabadba. Hol nem ember tép szét, vagy tépet szét embereket, hanem — nagy esemény-e? — csupán bagoly egy-egy pockot, ;kóbor macska egy-egy baglyot. Amitől végül is nem nehéz eltekinteni. Lehet nézni, minden kommentár nélkül vagy kommentárral, mindenképp pihentetőn, a fekete madarat, amely iszonyú rikácsolásba kezd egy hatalmas, még mezít- len, télvégi jegenye csúcsán, s ugyanígy a fenyőrigókat, amint szakaszokban szállingóznak át a szilfáról a fenyőkre, amelyektől a nevüket kapták. — Rossz kedvben elnézni — nyáron —, amint egy közeli, hatalmas rezgő nyár a leveleit hemzsegteti, s ágait zúgatja, hajlítgaija a szél. — A neuraszténia bizonyos értelemben valóságvesztés. Ez a szemlélődés a valóság visszanyerése, vissza- zökkentésünk abba az állapotba, amelyben a természet — az igazi nagy-egész — részei vagyunk. Egy félórás önfeledtség ebben az állapotban néha több hetes melankóliát „húz át”, úgy, mintha nem is létezett volna.

*

X. »rendhagyó gondolatai« — hallom, amint kinyitom a televíziót. Mintha a gondolat, ha igazán az, nem volna mindig rendhagyó. — Az ostobaság terjesztése mindig, mindenütt; a csatornaszagú mondatoké, a legkülönbözőbb csatornákon. *

*

1281