Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 12. szám - Csiki László: Hamueső (novella)
CSÍKI LÁSZLÓ Hamueső Gondold el, hogy olyan világban élsz, melynek bizonyos tájain egy virág jel- emelése tiltakozásnak számít. Ez -akkor történt, amikor elhatároztuk, hogy -boldogok leszünk. Hajnali öt előtt ébredtem, forró lepedőn. Feleségem a hátán feküdt, halántékán hajára csörgött a könnye. „Most is őt látod?” kérdeztem. „Ühürn! Hosszú köpenyt visel.” „Azt én nem látom.” „Nem a te rokon-od volt.” Odakint végre leszakadt az eső, beomlasztotta a föld tágra nyílt, szemérmetlen repedéseit. „Most már jó lesz, elmúlik”, mondtam, de -aztán csak ültem mellette az ágyban s nem tudtam mást is mondani neki. Láttam ma-gam előtt -a recés szélű repedéseket -az aszályos földön, s elképzeltem, hogy leharaphatnák az ujjamat. Később kimentem kávét főzni, de elejtettem a darálót és tehetetlenül álltam fölötte. Kijött utánam, rövid hálóingben, végighúzta kezét az asztalra görbedt hátamon, majd elkezdte összesöpömi a kávét a cementről. Hideglelősen ro- szogo-tt. „Te szegény”, mondta, „ne akard látni az én álmaimat is.” Néztem, ahogy hajladozik, de csak néztem. Akkor hajnalban, a -konyhában határoztuk el, hogy boldogok leszünk. Magunknak. Szemben ültünk -egymással, ittuk a kávét, hagytuk, hogy virradjon. Megpróbáltam érezni, hogy össz-eszorul a gyomrom és enyhén sajogni kezd .a mellcsontom, mint -amikor még egyszer boldog voltam. Néha egymásra mosolyogtunk a vaosoramaradék fölött. „Mondj már valamit.” Bekapcsoltam a rádiót s igyekeztem nevetni a meg sem értett idegen’ nyelvű híreken, hogy „mi-ndeniknek csak a fele igaz, de nem -tudni, melyik fele, -biztosan a ránk eső.” Sűrű államcsínyek és válságok között tánczenét adták; „táncoij-unk”. Forogtunk is egy ideig egymásnak szorulva, hálór-ühásan, mezítláb, kotyogott hasunkban -a kávé. Egy szomszéd sem dörömböli át. „Fél hat. Menj, dugd el a táskámat, nehogy elmenjek”, mondtam, s ő fehér talpát villantva bement. Álnokul füleltem, melyik szekrényajtó vagy fiók sikong, és az órát néztem. Harmincöt -perc telt el az ébredésünktől, s már negyed órája boldognak kellett volna lennünk. Eszembe jutott, hogy talán túlságosan sokáig hallgatók, s talán rosszat hisz erről. Bekiáltottam: „A fürdőkád alá ne dugd, m-ert megpenószednek a -rajzok, m-ég mielőtt felépítenék őket.” De ő akikor már az ajtó között állt táskámmal a kezében és nézett, nézett. Szinte az arcába kiáltottam; bocsánatot kellett kérnem tőle. Háziruh-ában volt, haját is kontyba kötötte már. „Jobb, ha én is felöltözöm”, mondtam. Nyújtotta a táskát, de hogy nem vettem el, letette az asztalra. „Valamiben megegyeztünk, nem?” Némán összeszedte -az ágyneműt, s én nem tudtam, merre forduljak, hogy magamra szedjem az aznapi ruhát. Mintha túlságosan sok tükör lett volna a szobában, a televízió sötét ernyőjén is láttam magamat, kicsiben, amint idétlenül forgolódom egy 1275
