Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 12. szám - Csiki László: Hamueső (novella)

gatyával. Még mindig csak háromnegyed hat volt. Közeledett a napnak az a legrosszabb pillanata, amikor elsírja magát, s előre tudtam: én majd arra gondolok, milyen ijesztően kicsinyes, hogy az órák egy-egy élet végét is mutatni képesek. Mintha nem mindenütt és mindenkinek ugyanaz lenne az ideje.

„Most pedig szépen felöltözünk és szépen sétálni fogunk.” Megfulladhatott volna egy ember, amióta nem szólt, de most pontosan öltözködni kezdett. Előszedte a szebbik kék ruháját és az alig használt festékeit, kiült velük a konyhaasztalhoz a borotválkozó tükröm elé, mely kinagyította dagadtra sírt szemhéját. Nem tudom, észrevette-e. Én pénzt és fehér zsebkendőt raktam az ünneplőm dohányporos zsebéibe, s arra gondoltam, hogy a boldogság mégsem csöndes, mozdulatlan állapot. A beszéd pedig a mozdulatlanság lendülete. Mint amikor egy edényben ide-oda loccsan a víz, de valójában sehova. Vagy amikor egy csűrben álló szekeret előre-hátra hajladozva, rángva próbálnak elindítani a gyermekek. Még a gyermekkorból sem jutunk ki, soha.

Ott álltunk az esküvői ruhánkban, vártuk, hogy megjöjjön a kedvünk. Ünneplőben mozogni, menni kell. Hat óra műit, néztük. Magasba emeltem egy poharat a drága készletből, szemével követte, majd komolyan bólintott. A pohár szilánkokra spriccolva csengett a cementen. „Rajt”, mondtam vagy kiáltottam. „Előre, Berlinért, És vissza! Éljen a felszabadulás!”

„Indulj csak, mindjárt jövök”, mondta. „Neked is mindig azelőtt kell.” ..Nekem kell, nem neked”, mondta. Bement a fürdőszobáiba, hallottam, hogy kattan a zár. Hat óra múlt tizenkét perccel, s már három hete tudtam, mi történik ilyenkor. Üjrajátszódik valami, ami csak az emlékezetben ismétlődik: egy halál. Látja. Éreztem a szorítást a mellemben, de nem az volt, mint amikor boldog voltam. Inkább ahhoz hasonlított, amikor verebet készül boncolni egy gyerek a poros fáskamrában. A fürdőszoba ajtóján át hallottam, hogy sír, s egyre ismétli azt a nevet. Lassan, rendre, szinte rendszeresen tolakodott fel bennem a düh, mintha csak azért, mert kizártak valahonnan: valaki bánatából. Talán a tehetetlenség érzése volt csupán: hogy nem tudok segíteni rajta, nem vehetem át az emlékeit. Pedig én mintha könnyebben elfelejteném őket. Álltam a fürdő előtt, kimosdva, egy egész fizetéssel a zsebemben, mintha vállalati ünnepségre készülnék, ahol kitüntetéseket is osztogatnak a siető kiküldöttek.

„Megitattam az egereidet, mehetünk”, mondta. Valamiért egyszerre sietni kezdtünk — mintha most csendült volna fel a széttörő pohár —, s ő többször nevetett. Mentünk a kora reggeli utcán a hólyagos esőben, az aranyló keresztes torony köré épült téren, kerengve, s még mindig háromnegyed hetet mutatott az óra odafent. „Ne légy szomorú”, mondta, „nézd, milyen szépen esik. Az a baj, hogy te nem szereted az ünnepeket. Olyankor mindig ideges vagy. Rossz gyermekkorod lehetett, vagy te voltál rossz gyerek. Mondjuk azt, hogy születésnapod van. Csukd be az esernyőt, most esik le ránk a kék ég.” Ez szép volt. „Hülyéket beszélsz”, mondtam.

Esküvőről hazatérő, becsiccsentett párnak nézhettek s utálhattak a munkába menők. Az esernyőt is összecsuktam. Az elején bután kellemetlen és kissé ijesztő is volt, mint egy idegen országiban az első séta. Esőben járni csak addig kellemetlen, amíg teljesen át nem ázik az ember. Mikor másodjára kerültük meg a főteret, már úgy éreztem, én is boldog vagyok. Egyetlen ünneplőm a bőrömig átázott, csiklamdott, de senki szülőnek, nagyszülőnek nem kellett számot adnom róla, olyannyira, hogy szívesen levetettem volna. Talán a

1276