Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 12. szám - Krasznahorkai László: El Bogdanovich-tól (próza)

hajlamot, a legkevesebb, amit tehetünk. Atérünk a hídon, s Bogdanovich egyenesen az aluljáró lépcsőjéhez indul, mintha csak ismerné korábbi szándékomat, s mintha megakadályozhatná ezzel a határozottsággal, hogy eltérjünk tőle. A mozgólépcsőn egy öregasszony az unokájára kiált — a gyerek aprópénzt csúsztatna le a korláton —, mindketten összerezzenünk; bábuként süly- lyedünk az állomás felé, s mintha mágnes vonzaná tekintetünket, a fölfelé haladókat pásztázzuk kíméletlen közönnyel. Lelépünk a mozgólépcsőről, Bog- danovich még félreállna egy csecsemő^ cipelő asszony elől, de a szűkületben, mely elválasztja egymástól a lépcső adagolórendszerét az állomás kiegyensúlyozott metszetétől, ez teljességgel lehetetlen, nincs sem megállás, sem félre- húzódás, megnyugtatón beszabályozott rendben haladunk, egymáshoz préselve engedünk egy megfellebbezhetetlen erőnek, s jóleső érzéssel veszem tudomásul, mint tesz egyre súlyosabbá bennünket a szemből érkező viharos, langyos levegő. Nem érzékeljük a hihetetlen tömeget fölöttünk, meghunyászkodva megyünk e lapos térben. Arcok f oszfor eszk álnak körülöttünk, mintha belső forrásból táplálkozna a fény. A sínpálya mentén, a keskeny, feszített szerkezetű folyosón szaggatott csoportokba gyűlnek az emberek. Már jelzi a levegő, hogy az alagútban közeledik a metró. Bogdanovich egy oszlopnak támaszkodik

a látásnak ezzel a baromi megfeszítésével

fejét oldalra billenti. Épp döntök végre, hogy nem megyek tovább, felteszem a metróra, aztán menjen, s folytassa egyedül, amikor — az első pillanatban még nem is tulajdonítok jelentőséget neki — egy apró mozdulattal ellöki magát, és rááll a „biztonsági sávra”. A metró berobban a torkolatnál. Akkor egy szempillantás alatt rádöbbenek, mire készül. Kétségbeesett mozdulattal hátrarántom. Nem néz rám, zavarában nevet. Hosszú ideig nem is tudom elereszteni, görcsösen szorítom a karját. Az állomás már elnyeli a kiáramló, tömeget, kiürül lassan a folyosó, a metró eldübörög, amikor lehúzom magam mellé egy padra. Elegem van Bogdanovdehból. Meddig mehet ez így? Minél inkább el akarok szakiadni tőle, annál inkább rámszorul... Lassan kitisztul előttem az üres folyosó, s észrev,eszem a két férfit — az egyiken szürke pamutkalap, a másik fedetlen fejű —, akik most suttogva közel hajolnak egymáshoz, és Bog- danovichot figyelik. Észre kellett volna vennem őket. Már húznám magammal társamat — most még egyszer, utoljára —, de késő: a két fickó elénk áll. önkéntelenül is hátrább húzódom a pádon. „Ez itten maga?!” — kiáltja idegesen az egyik, s egy újságot nyom Bogdanovich orra alá. Az újságban egy fénykép, innen nem látom jól. Mintha nem tartoznék hozzá, kicsúszok a pad széléig, fölállok, s pár lépéssel odébbmegyek, Bogdanovich pedig készségesen a kép fölé hajol. Érzem, itt az alkalom, most eltűnhetnék, felszívódhatnék, véget vethetnék ennek a kínlódásnak, de mégsem tudom megtenni, mégsem hagyhatom éppen most cserben, noha fogalmam sincs, mi az, amitől ezúttal meg kell mentenem. Közelebb megyeik,- s testemmel a kijárat felé fordulva igyekszem valahogy elrángatni onnan, de lehetetlen: nem mozdul. Az állomás újból megtelik emberekkel. Még egy pillanat, s már gyűrű fog körül bennünket. Kétségbeesett ötletem támad. „Utat. Hatóság.” És odaugrom. A két fickó engedelmesen félrehúzódik. Határozottan vonszolom Bogdanoviohot a mozgólépcső felé a halottszürke fényben. És a gyűrű szétnyílik mindenütt. Zúg a fejem, csak hangfoszlányokat hallok a hátam mögül. De falérünk a szabadba,

1269