Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 12. szám - Krasznahorkai László: El Bogdanovich-tól (próza)

előz, hogy megkíméljen egy túlzottan nyílt mozdulattól. A koszorút leveri a szél, a villamos is nekilódul végre. Fázom. Sarkon kellene fordulnom, de érzem, nincs elég bátorságom hozzá. Sarkon kellene fordulnom, kóboroljon most- már egyedül, menjen, amerre lát, ... csak éppen elszánni nem tudom magam, mert olyan hirtelen hullott le a szememről a hályog, olyan váratlanul józa- nodtam ki, hogy nem csupán Bogdanovichnak nem lehetne megmagyarázni, miért érzem szükségét az azonnali szakításnak, de pontos szavakat még magamban sem találok, amikkel el tudnám hárítani saját lelkiismeretem minden bizonnyal rögtön feltámadó vádjait, azt főként, hogy kíméletlenül a sorsára hagyom, bármi is az, noha ugyanakkor azon vagyok, hogy mindenképpen így legyen. Részvételünk ebben a mostanra már kissé nevetségesen érzelmes éjszakai történetben, az egymásra találás eme szerencsésen múló bódulatában ezidáig sem volt azonos súlyú, azt hiszem; abban azonban mostantól fogva biztos vagyak, hogy menekülésem már régóta két különböző irányba tart: irányítom az övét, s ugyanakkor szabadulni próbálok tőle. ... Hogy irányítanám? Ügy tűnik inkább, hogy itt a hídon — alattunk nagy sebességgel épp egy zöld vásznakkal letakart fegyverszállító tehervonat siklik el — már ő vezet engem, hogy elválásunkat, amellyel nyilván tisztában van, elodázza még. Elhessentem a gondolatát, mert már a puszta lehetőségétől is tartok, hogy netán még megosztaná velem homályos története részleteit, amitől már isten mentsen; nem közeledni

lassan vigyázz-ba áll

távolodni igyekszem tőle, mert most, hogy visszanyertem korábbi önmagam, s a földnek újból eme biztonságos oldalán vagyok, Bogdanovich már erőmön felüli lény, akivel együtt lennem kockázat és örökös fenyegetés, hisz nem születtem a kevesek közé, s őszintén szólva már eszem ágálban sincs megtudni, ez a fiatalember valóban közéjük tartozik-e, vagy csupán valamely súlyos baklövés áldozata. Hogy miért támadtak neki a mulatságon ? Hogy mit akart azokkal az őszirózsákkal? Hogy hogyan szerezte a sebet a koponyájára? Meg hogy ki elől, mi dől fut itt velem, egy vadidegennel, aki szinte az apja lehetne? Nem érdekel, és minden erőmmel azon leszek, hogy még az emlékétől is megszabaduljak ennek a gyötrdmes éjszákénak, és megpróbálom úgy irányítani további sorsomat, hogy szégyellnem soha ne kelljen magam semmiért. Mert szégydlem magam, és nem merek az emberek szemébe nézni, szinte ég a bőröm az agyongyűrött, mocskos kabát alatt, úgy érzem, mintha mezítelen volnék, s minden véletlen pillantás a csontomig hatol és megaláz. Nem vagyok taknyos kölyök, jól tudom, mi sodort néhány óra alatt ilyen mélyre: a gyengeség, az óvatlanság, a körültekintő figyelem megbocsáthatatlan hiánya, a tekintet tévedése, mely tárgyát épp azzal véti el, hogy minőséget tulajdonít önmagának. Én csak akkor döbbentem rá erre — s ítélhettem meg végre hibátlanul helyzetem —, amikor Bogdanovich eltorzult arccal rámmordult; ebből értettem meg, hogy ha gyűlölettel és undorral nézünk a világra, a világ gyűlöletes és undorító lesz; amennyiben szereteted és várakozással, úgy kiszámíthatatlan és ellenséges; a legjobb tehát, ha nem nézünk sehogyan. Befejezni a nézdegélést, nem ingadozni, hogy szelíden mosolygó arcot, vagy ördögien vigyorgó pofát, simogatásra, vagy ütésre emelkedő kezet látunk-e, végérvényesen lebírni az eredendő . . . kíváncsiságot, a kukucskálásra késztető hősies

1268