Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 12. szám - Krasznahorkai László: El Bogdanovich-tól (próza)

vesebb köze van; ahogy visszakapja tegnapi természetes elevenségét körülöttünk minden: az utcák, a házak, a föltehetően a dolgük után igyekvő emberek, a fölöttünk nyíló-csukódó ablakok a kibajló-visszahúzódó álmos fejekkel, az iskolatáskával a hátukon loholó gyerekek, az acsarkodó kutyák egy hentesbolt előtt, amint — eképpen — visszanyerem én is korábbi józanabb ítélőképességemet, s szinte már restellem agyongyűrött kabátomat, koszos cipőimet, a virrasztástól s az erőmön felül fogyasztott alkoholtól begyulladt szemeimet, úgy lesz Bogdanovichból, abból a ködös, zavaros légiességből, aminek az éjszaka csapdájában valóban látszott, valóságos, földi lény, egy végtelenül elkeseredett és kiábrándult fiatalember — szerelmi bánat? családi kudarc? valami megbocsátható kihágás? —, akin őszinte jószándékkal természetesen segíteni kell. Vagy .. . tévednék? Csak a fáradtság kényszerít rá, hogy ilyen egyszerűen ítéljem meg helyzetünket? A kimerültség? Az éhség? A hólyag a bal lábamon? Egy tejfoolt mellett haladunk el, már túlmegyünik az ajtaján, amikor lassítok, s szembefordulok Bogdanovich-csal. „Eszünk valamit.” Nem felel, nem is néz rám, s odabent is alig nyúl az ételhez, pár falat után félretolja, aztán lehajtja a fejét. „Lehet, hogy alszik.” Rántottámat egy perc alatt eltüntetem, s ha már neki nem kell, egyúttal a Bogdanovichét is. Meg sem mocoan, kezeit az ölébe ejtve ül lehorgasztott fejjel, s már épp szólnék neki, hogy indulhatunk, amikor a tejivó nappali világosságában egy ujjnyi hosszú, erősen gennyedző sebet fedezek fel a koponyáján, ilyen közelről az ügyetlenül ráfésült, amúgy is gyér haj sem takarhatja el. Azonnal félrekapom a fejem, nehogy fölforduljon a gyomrom, de mégsem elég gyorsan, mert ő éppen akkor néz rám, és mikor megérti mozdulatomból, hogy sebhelyét felfedeztem, olyan hangon formed rám („A bazári majmokat mustrálgassa, jó?”), hogy riadtan hátrahúzódom a széken, mintha megütött volna. Nem is ez a — szelíd lényének annyira ellentmondó — otrombán durva, érthetetlenül ellenséges mondat döbbent meg, hanem az arca, amely szinte beletorzul ezekbe a váratlan szavakba: vastag ajkai elfdhérednek, ártatlan-kék szemei résnyire húzódnak össze, s az egész arc szinte megnyúlik az indulattól. Mindez csak pillanatokig tart, Bogdanovich máris engesztelőn megérinti a karomat, feláll s kifelé indul. Míg behúzom magam mögött az ajtót, látom, a pult mögött az eladó, s rajtunk kívül az egyetlen vendég, egy pattanásos arcú kamaszlány kakaós bögrével a kézben szúrósan figyel. A főútvonal — végre! — ismerős: az északi vasúti összekötő híd felé vezet, ahonnan aztán, a túlsó parton elérhetjük az észak-keleti metrót. Onnan már csak tizenöt-húsz perc a külvárosig. De menjek-e egyáltalán egy tapodtat is tovább? Nem lenne helyesebb, ha szó nélkül sarkon fordulnék, s hagynám, csináljon, amit akar, de nélkülem? Miféle közünk van egymáshoz? Miféle

csupán az oldó világosság hiányzik

védelemre szorul? A híd bal oldalán megyünk, a oson tünkig hatol a hideg. A torkolatnál autók vesztegelnek, pár lépés után már látom, miért: egy villamos akadt el a hídra kanyarodó síneken, orrán halottá koszorút rángat a szél. Az utasok ingerülten hiadonászmak-kiabálnak az ablakok mögött, s a villamos körül is egyre türelmetlenebbül követelőző a tülkölés. Bogdanovich ismét cigarettával kínál, rágyújtunk, aztán magam elé szeretném engedni, de ő, mert már tudja, a bizalmam roppant meg, szinte még a szándékban is meg1267