Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 12. szám - Krasznahorkai László: El Bogdanovich-tól (próza)

szanása a járdákon, újaibb és újabb mellékutcák és főútvonalak és parkok és terek, és megint újabb és újabb kereszteződések, s mintha csak körben járnánk, kísértetiesen visszajutunk ugyanoda, ahonnan látszólag elindultunk, mintha lehetetlen volna pontosan meghatározni az irányt e kiszámíthatatlanul tülekedő sokaság mozgásából, pedig abban bíztam, ha szembehaladunk velük, hamarosan elérhetjük a külvárosokat, s onnan valamelyik kifelé tartó országutat; de nem, riadtan állapítom meg, hogy még mindig a legsűrűbb és legforgalmasabb pontokon veszteglőnk, erőfeszítésem hiábavaló, mert úgy látszik, a látásnak ezzel a baromi megfeszítésével csődöt mondtunk a világban, amellyel szemben a magasba készülő, de félúton megrekedt emberi épületek s bennük az eleven élet .alkalmai oly törékeny épségüket veszítik el. Még mindig ez a halottszürfce fény, belhorulit, vagy tán soha többé nem fog már igazán kivilágosodni. Egy kapu előtt a járdán majdnem magammal sodrok egy öregasszonyt: négy,kézlábra ereszkedve ugat, csipás macskáját igyekszik ekép- pen a kapun belülre terelni. Egy atlétatrikós szállítómunkás vaslemezeket hajigái könnyedén egy teherautó platójára. A járda mellett szennyvíz csordogál. Mitévő legyek? Elbizonytalanodom. Hogyan jutunk ki innét? össze kell szednem magam. Fáradtság gyötör engem is, fáj a gyomrom, a szám íze keserű, a leheletem büdös, bal lábamon hólyag nőtt, minden lépés egy kínszenvedés, de igyekszem nem tudomást venni róla, hisz nyilván Bogdanoviohniak is az. És éhes vagyok, nagyon. Talán egy árnyalattal, de kétségkívül világosabb van, s ez éppen elég ahhoz, hogy helyzetiünket — túl az eredeti kínos zavarodottságon — inkább szerencsétlennek ítéljem, mint kilátástalannak, mert mostanra hirtelen ... mintha ... lefékeződött volna eszeveszett zuhanásunk, amiként úgy tűnik, a bennünket összeroppantani kész erők fenyegető lendülete is lassanként sebességét veszti. Hová? Merre? Húzódjunk megint egy kapu védelmébe? Gyújtsunk cigarettáira? Keressük inkább a asatornalej,áratokat, mert ha odafönt nem megy, hátha ott...? Van-e még erőm hinni abban, hogy érdemes folytatni ezt az egyre reménytelenebb menetelést? Bogdanovich nem szólal meg, magáiba roskadtan, csüngő fejjel, nehézkes léptekkel jön mögöttem, s tudom, tökéletesen mindegy neki, hogy „Hová?” és „Merre?”, mást tenni, mint formát adni az előttem voltaképpen ismeretlen eredetű nyomorúságának, képtelen, pusztán hordozza szerencsétlenségét, anélkül, hogy sejtetné, mi az, s nekem egyre inkább le kell gyűrnöm magamban a kísértést, hogy megfejtsem e szerencsétlenség részleteit, hiszen ha megtenném, esetleg azt kockáztatom, hogy együttesünk szoros köteléke váratlanul értelmét veszti, hogy hajnali menetelésünk összetartó ereje tán végképp odavész. Mert az engem hozzá kapcsoló hűség arra a belőle sugárzó föloldhatatlan kiszolgáltatottságra épült, amely — hisz jóvátehetetlen — már nem függ semmitől, s ami lehetővé tette a számomra, hogy amikor hirtelen rámsötétedett, abba kapaszkodjam, aki nem bír már megkapaszkodni semmiben. Ám a nehezen élesedő fényben ez az ellenállás egyszeresek ... akárha rémálom szűntén ... egy- csapásra odavan, s döbbenten eszmélek rá

mintha vak erő lökne, haladunk

hogy a körvonalait fokozatosan újraelnyerő dolgok között társam általam egyetlen formába sűrített lénye, meghatározatlan, nyers szentsége egyre tarthatatlanabbá válik, s ehhez a „vonatkozásnélküli védtelenséghez” egyre ke1266