Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 12. szám - Ratkó József: Segítsd a királyt! (dráma)
Szikkadt öleim már nem fogan. Miért is nem haltaim meg én? Feküdnék inkább itt magam egyetlen nagyifiam helyén! (A 3. sornál Istvánhoz ér, melléhez bújik, István félkarral átfogja. Gizella kisvártatva hátraszegi a fejét, Istvánra néz és ellép mellőle.) GIZEUIiA Ki vagy te? Nézd sóvárgó ujjaim! Áhítoznak fiacskám szogharjára. (megérinti István haját) Tiédre nem — azt másképp simogattam. (tengerét mutatja) Innen szállt el az arca! (egy pillanatra két tenyerébe fogja István arcát, majd visszakapván mutatja) Nézd, üresek! Ketten vannak — és árvák. (egy pillanatra átöleli Istvánt, majd két karját mutatja neki.) ök is árvák. Üittesd 'le, kérlek! Mit kezdjek velük, ha őt magamhoz nem szoríthatom már? (belehallgat a csendbe) Gi róka-hangját vélem hallani ... Volt iám imaróka-hangja ás! 'De azt is szerettem én. — Mint a tiéd, olyan volt, éppen olyan. — Azért most meg ne szólalj! Más az — belülről hallom ... (énekelni kezd, s újból virágot rakosgat.) Nővéreim sok ép fiat, sok szép leányt vetettek. Én csak halottacskáknat... (Istvánhoz fordul ismét) Hagymái-e sírnom? (fölvesz egy gyertyát, István arcához emeli, közel a szeméhez, s nézi Istvánt, majd teljesen józan hangon mondja:) Ki gonoszul él, gyűlöli a fényt. (ismét korábbi hangján:) Nagy bűnöket titkolsz az Űr előtt? (az oltárhoz megy, kezét — gyertyával együtt imára emeli) Uram, ha cseppnyi szánalom maradt még benned irántam, szolgálód iránt — küldd ezt el innét! Zavar! Sírnom se hagy. Oltsd el orcáját, két szemét — világít!... Súgj neki szörnyűt, hogy rohanna el, s ebegjen, könnye szennyében forogjon! Rúgd el magadtól, imáit taposd el; szervezd meg örök halálát, Uram! (kezében a gyertya hirtelen kialszik) Meghallgattál! .. . (Elereszti a gyertyát, megfordul, s meglátva Istvánt, fölkapja a virágcsokrot, s azzal üti a gyertyákat, míg mind el nem alszik) Az ő gyertyája mind?! (Istvánhoz) Hallgatsz? Ki hallgat benned most? Ki sír? A férfiú? A király? A magyar? Pogány háromság. Gyönge imagvaid befogadta s nevelte jó ölem; két 'leánykát s három kicsi fiat szültem — négyüket bölcsőből temettük, mert mazna volt, mind, gyenge s élhetetlen. Rúgtalak volna el magamtól én is, ahogy jó 'kanca rúgja el a satnya s erőtlen mént! 'De szántalak. Király kell gőgös népednek. Imrécskét a széltől is megóvtam — tőled keüleitt volna óvnom! Tőled, s a másik baikbűzű baromitól, kivel még most is tisztelődsz: „Atyácska”, amiért Gézát ő 'kaparta el. Kicsi fiam ha megsápadt s beteg llett, tudója helyett mindig őt hivattad ... Füvekkel tömte, ibűzhödő levekkel, s pogány szót, mormolt, hókusz-pókuszolt. Dögölne meg! Ama szörnyű napon, hiába ríttam, őt hivattad ismét; én édesemnek szörnyű sebeit fűvel bélelte — hosszabbítva kínjait! Te vagy, ti vagytok fiam gyilkosa! (a maradék csokorral ütni kezdi István arcát, fejét, megcsillapodva énekelni kezd, s virágot rakosgat) Vetettem öt szép magzatot. Megvert az Űr — csak egy maradt. Ö is halott már, mind halott. .. (megáll, magának mondja) Égre kiáltó vétkeid 'lehetnek, mert megfoűnbődtél minden magzatodban! (odafordul Istvánhoz) Ne sírj, király! Ha sírt on sír is minden, király szeme maradjon szárazon! Királyné sírhat, (arcához nyúl) sír is. Kezem is sírhat immár örökké, dolga nincs, gyermekkel nem vesződik. . . Rossz király vagy! Fajtád is gyűlöl. Kedvezel pedig, óvod nagyon alját is, férgesét is! 1245
