Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 12. szám - Ratkó József: Segítsd a királyt! (dráma)
Megidézem — bümtettesd meg Léi urat s /Bulcsúit, Botondot, Taksonyt! Hívjasm-é ? (Minden névnél ráüt a dobra) Kii-iki a maga vétkéért felel! Te is, te Isten elútált ebe! (Kettőt üt a dobra) Elöszámlálja/m nagy sok bűnödet? Ne véljed azt, hogy nem tudnám, ki légy te! Egyszem /fiiét /kényedre adta István. Óvtad, nevelted, úgy-é? Meggyötörted! Pokol füzével addig riogattad, addig-addiig itajpostad gyönge lelkét, míg fölfogadta: asszonyhoz nem ér! FŐPAP Istennek tetsző és kívánatos a szűzi élet... ÖREG Tetsző ám neked s gonosz pofádnak, ájtatos lator! Jól /megszitáltad aZt te: Imre úr, ha /magzat /nélkül /maradván, elagg, s halála rendben elkövetkezik. — külső nemzetből állítasz királyt, s elszaporodtak rajtunk, és az ország német kezébe örökül esik! FŐPAP Nehéz szót ejtesz fejemre, öreg. Vótkül ezt nékem ne tulajdonítsd! Bátor igazad volna! — Élne még s negyven esztendők múlva aggna el! S amit terhemre mondasz, bűnömül most — vaktában és éretlen indulatból, bizonygatnod ha akkor keltenék! Megértük volna bár e jó időt! Életem d/mimár szüntelen való halál ama szörnyűséges nap óta. Mintha szívemet hagytam volna el, nem ízlik már a lét, mert éltemettem lelkem gyermekéit, egy-halottamat! ÖREG Temetted? Kőbe raktad, ostoba! S nem fér ihozzá a föld. /Eltelhetik esztendő ötszáz is talán, amígien szél, víz elmarja róla a (követ, s testének ingó s álló részei rendelt helyükre végre visszajutnak. FŐPAP Miit tudsz te ahhoz, amiről fecsegsz? Királyi sarjat így temetnék mindenütt szerénszerte a keresztény világban. ÖREG Halottnak házat? Vaknak imécsvilágot! Földet jegyez a test, a léleik Istent. Ez ég felé szolgál, amaz föld felé. A két anyag nem egynemű — az égi Atyácska gyúrja s köti együvé, s kötését a halál bogozza ki. Az égi részt a mindenek Ura magához inti a halálnapon; vizsgálja gonddal, új fényt a/d néki, tisztogatja, egy-egyet újra használ... FŐPAP S a hitvány testet féreggé útálja! ÖREG A test a földé. Forgatja nagy haszonnal, veti gyökérnek étkéül és szétszedd, majd összerakja ismét más alakká. S e drága munkát Isten végzi be: kinyújtja ujját érte, Msegiítn; arc nélkül áll a fában, újra él, lüktet, remeg, lélegzik /minden íze, bogár s virág lesz, gyík, fű és bokor, hangjából madár, erdő-suttogás — egy csezppje — nem sok, el nem vész /pedig! í/m, a teremtés így tökéletes! FŐPAP Rossz éjszakát fogtál /ki, rossz napot. Vén eszed rosszul, nyelved jól forog. Zárvák előttünk Isten titkai. Sem szív, sem elme nem fürkészi ki! ÖREG Nem ám, ha va/klál elméd és szíved! Miről tudod, hogy jó kézmáves-e a vas verő, ha nem munkáiról? Vizsgáld a világ élő tárgyait — egy-egy remekmű mind — mesterre vall! Fogd kézbe, faggass meg csak egyet is, s nyomára lelsz az isteni titoknak. Beszélhetsz Véle szóval is — Ö visszaszól. Lélek hozza a szót s lélek viszi. Nem hiraná kell, ha tudni is lehet! Jó (hit csak jó tudásból származik. FŐPAP Tréfálsz, pogány? Jó hitre engem oktatsz? Gazdát az ökör? ÖREG Fordíts rajta, püspök, a tanítás úgy értelmét nyeri! (kis csönd) FŐPAP Fázom, öreg. ÖREG Tsz ember vagy te is. (Az öreg leakasztja nyakából a szűrt, 1227
