Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 11. szám - Láng Gusztáv: Vidék, magyarság, Európa (Pomogáts Béla: A transzilvanizmus. Az Erdélyi Helikon ideológiája)

nyezők ellenében ható divergáló erőik éj és határozottabb formáiban erősödnek föl a XIX. században, a nemzetté válás korában, amikor az addig viszonylag autonómnak tekinthető erdélyi sajátságok egyértelműen regionális érvényűvé fokozódnak le, annál is inkább, mert a román nemzettudatnak a magyarral párhuzamos kibontakozása az utóbbival egyenértékű, azzal ellentétes elkülönítő erőként hatott. Az erdélyi román—magyar viszony története ettől kezdve két nemzeti érdek konfliktusának története; bármelyik érvényesült a kettő közül a történelem folyamán, szükségképpen a másik rovására. Ráadásul a két nemzetállam egymástól eltérő kialakulási, fejlődési üteme más-más történelmi időpontban és viszonyrendszerben tette lehetővé és időszerűvé a két népcsoport számára a politikai egység összehangolását az etnikaival — Magyarország feudalizmus kori központosítását a török hódoltság, illetve az utána következő Habsburg-adminsztráció késleltette 1848-ig; a románság számára az anyaországhoz csatlakozás 1919-foen vált lehetővé, ami ugyancsak törvényszerűen alakította ki a kölcsönös félelmet az „elleravonzástól”, attól, hogy az erdélyiség jóhiszemű vállalása bármelyikük részéről a másik népcsoport egyesülését egyengeti az „anyanemzettel”. A két szomszédos nemzeti állam ellentétes vonzása ilyenformán politikai ellenféllé tette a két népcsoportot — minden egymás szemére vethető, szubjektív ellenséges érzület, nacionalista manipuláció nélkül is. Asztalos Miklós szép programja a kisebbségi történetírás feladatairól ezért maradt csak részben realizálható: „... oly történetírásra van szükség, amely az évszázadok folyamán helyenként kialakult keverékfajú társadalmak belső életének ezernyi tényező által meghatározott és meg nem változtatható életfolyamatát tárja fel, nem pedig történelmi jogokkal foglalkozik. A kisebbségi történetírás csak megértést és nem válaszfalakat építhet!” (Idézi Pomogáts, 88. 1.) Az elv vitathatatlanul vonzó és emberséges, csakhogy a „válaszfalakat” nem a történetírás építette a két erdélyi népcsoport közé, hanem a polgári nemzetté Válás könyörtelen történelmi folyamata. Ez természetesen nem indokolja e válaszfalak fenntartását, mint ahogy nem cáfolja e történelmileg kialakult konfliktus-helyzet demokratikus rendezésének, megoldásának sürgető szükségességét sem. De ez utóbbi csakis a „válaszfalak” meglétének és létrejöttük okainak tárgyilagos elemzéséből kiindulva sikerülhet; az már a történelem iróniája, hogy a transzilvanizmius, mely a „kisebbségi humánum” parancsának engedve e történelmi konfliktus-helyzet megoldásának modelljét az erdélyi „reálpolitikus” hagyomány szellemében kívánta körvonalazni, épp a fent előszámlált történelmi realitások figyelmen kívül hagyásával szakította el ezt a modellt a realitástól, tette utópikussá.

Kétségbe vonhatatlanok azonban ennek az utópiának a 20-as, 30-as években csakugyan „reálpolitikaként” ható taktikai erényei. A kisebbségi helyzetbe került nemzettudat említett defenzív helyzete nemcsak (és kezdetben nem is elsősorban) a többségi nemzettel szemben kényszerű védekezést jelentette, hanem azoktól a politikai áramlatoktól való elhatárolódást is, amelyek — ugyancsak a magyar nemzeti érdekre hivatkozva — az irredentizmus, a revanspolitifca háttér-bázisaiként szerették volna felhasználni a romániai magyar kisebbséget. A transziltvanizmus a maga önállóság-elvével ezt a lehetőséget vágta el, kivonva az erdélyi magyarságot egy ilyen kalandorpolitika uszályából. (A Ravasz László kezdeményezte „sehyzma-vita”, melynek ütközőpontja látszólag a magyar irodalom egységének vagy kettészakadásának kérdése volt, valójában e politikai tendenciák tükrében értelmezhető.) Éspedig taktikusan, mert a politikai radikalizmus nyílt vállalása már az erdélyi magyarságot is megosztotta volna, az erdélyiség eszméjének következetes tagadására viszont — annak kétségtelen népszerűsége, közéleti súlya miatt — az erdélyi politikai körök konzervatív szárnya sem mert vállalkozni, a ^magyartalanság”, „nemzetiet- lenség” manipulativ vádja pedig nem volt rá alkalmazható. De taktikus volt ez a románság és a szászság felé is, amennyiben azok haladó (csoportjaival megnyitotta a dialógus lehetőségét; a hivatalos magyar- politikától történt elkülönülés „gyanún felül” helyezte politikai értelemben is a transzilván eszme képviselőit.

A „taktikus” szó persze inkább csak a szó objektív értelmében használható;

1204