Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 11. szám - Láng Gusztáv: Vidék, magyarság, Európa (Pomogáts Béla: A transzilvanizmus. Az Erdélyi Helikon ideológiája)
Ezért volt eleve 'kudarcra ítélve minden olyan kísérlet, mely az erdélyi (illetve annak mondott) irodalmat az irodalmi decentralizáció próbálta levezetni és meghatározni, a Helikonnak a 20-as évek végére kiterebélyesedő mozgalma és a közvetlen előzményként felmutatható népnemzeti vidókiség között ezt a hagyomány-leszármazás kapcsolatot kimutatni egyszerűen lehetetlen. (Csattanós bizonyítéka ennek, hogy az első marosvécsi találkozó résztvevői közakarattal kivédik a konzervatív körökben nagytekintélyű Szaibolcska Mihály „vezéri” ajánlkozását, még Benedek Elek feláldozása árán ás, ami mellesleg — mindegy, hogy mennyire igazságtalanul — ugyancsak a „nyugatos” vonzalmak kíméletlen felülkerekedését jelentette a „hőskor” koalíciós szemléletének képlékenyebb betfogadófcészségéved szemben.) S ha vannak az előzmények között a helikoni mozgalomba átívelő életpályáik (Kós, Szentim- rei, Bárd Oszkár, Molter, Remónyik, Áprily), ezek nyilvánvalóan a századelő egyetemes magyar megújulásának erőterében alakultak, s épp oly kevéssé tekinthetők egy erdélyi irodalom korai kezdeményének, mint ahogy korábban a Holnap nagyváradi mozgalma sem a regionalizmus áttörése volt. Pomogáits 'könyve e kétfajta előzmény gondos számbavételéivel és elkülönítésével tesz pontot a régi vitára — ha talán túlságosan is exponálja az utóbbiban — a „nyugatos” szárny törekvéseiben — kimutatható „előerdélyiséget”. Melynek megléte kétségbe vonhatatlan, épp csak ez az elkülönülés a magyarországi közszellemtől a konzervativizmussal való szembenállást jelent, egyszersmint azonosulást a szintén „magyarországi” polgári radikalizmussal — nem „tájban”, hanem ugyancsak az összmagyar „eszmeháború” frontvonalai mentén helyezhető el. 2. Felmerül azonban a kérdés, hogy ez a kétségbe vonhatatlan eszmetörténeti folytonosság mily mértékben volt tudatos az erdélyi gondólat első kidolgozóiban, illetve mily mértékben hitték, hogy csakugyan egy merőiben új történelmi helyzet diktálta ideológiai „másság” szellemében cselekszenek. Kós kiindulópontja ugyanis — melyet elvileg sohasem adott föl, legfeljebb kompromisszum-jelleggel „elállt” a 'későbbiekben harcos hangsúlyozásától — egy történelmileg kialakult „erdélyi lelkiség” tételezése volt, mely nemzetfeletti (illetve népcsoportok feletti) minőségként érvényesül az erdélyi népek művelődésiében, etnikai csoporttudatában, táj- és emiber- szamléletében. Meggyőzőnek tűnő történelmi és néprajzi-művelődéstörténeti érvei — melyeket a transzilvan,izmus önigazoló kutatásai a 20-as, 30-as évékben még jócskán gazdagítottak — igazából egy leszűkített történelmi összképre alapozódtak, amennyiben kihagyták a vizsgálódás köréből mind a magyar, mind a román nemzetté válás tényleges folyamatát, az őt kísérő ideológiai fejleményekkel — a két nép nemzettudatának kibontakozásával — együtt. Mert kétségtelen, hogy az ismert történelmi tényezőik következtében az erdélyi társadalmi fejlődés az önálló fejedelemség korában a nyugatmagyarországitóil és a hódoltsági területekétől eltérő úton (is) haladt, elvileg elképzelhető tehát egy soknemzetiségű „erdélyi nemzet” létrejöttének megindulása a XVI—XVII. századiban, melynek specifikuma, hogy nemzet- alkotó etnikai csoportjai kivétel nélkül nyelvi és műveltségibeli rokonokkal rendelkeznek Erdély határai mentén, illetve a szászok esetében távolabb is. (Egy ilyen nemzetfejlődés egykori lehetőségének feltételezésére utol a tnansziiLvanizmus köz- írásában nem egyszer felbukkanó Erdély—Svájc analógia.) Óvatosságra int azonban e tétellel kapcsolatban, hogy a török és Habsburg hatalom között őrlődő magyarság az önálló Erdélyre éppen mint a magyar függetlenség lehetséges katonai-politikai erőtartalékára tekintett, ami a politikai ideálok vonatkozáséiban elválaszthatatlan a nemzeti királyság helyreállításának eszméjétől, s az erdélyi fejedelemség politikájában ez a nagyobb egység mint 'kívánatos cél (néha megvalósíthatónak tűnő közelben) eleve kétségessé tette egy sajátos erdélyi nemzettudat kialakulását. Más szóval: a magyar feudális nemzettudat mint a korai „erd'ólyiségnél” magasabb rendű ideológia hathatott, annál is inkább, mert a török függőségtől való szabadulás egyetlen reálpolitikainak tűnő alternatíváját kínálta. Az egységesítő történelmi té1203
