Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 11. szám - Láng Gusztáv: Vidék, magyarság, Európa (Pomogáts Béla: A transzilvanizmus. Az Erdélyi Helikon ideológiája)
LÁNG GUSZTÁV Vidék, magyarság, Európa Sors rejlik néha csakugyan a névben. A transzilvanizmus olyannyira tájegységet idéz, kezdettől annyira az erdélyi irodalom kényszerű önállóságénak jelszavaként hangzott, s annyira Erdély „helyi színeit” 'kínálta a rájuk 1919 után érthetően érzékeny magyarságnak, hogy a fcöztudat máig is mint „erdélyi gondolatot”, a regionalizmus nagyszabású — és nagysikerű — tervét tartja számon. Mintha ezt a megítélést folytatná Pomogáts Béla is, almikor köny/ve* alcímében „az Erdélyi Helikon ideológiá- já”-nak nevezi. Holott ez a tömör helyhez kötés a szerző szerint is elsősorban — sőt szinte kizárólag — a transzilvanizmus eredetére, keletkezésére vonatkozik. Pomogáts Béla könyvénék elsődleges érdeme, hogy körültekintő adatolással jelzi: az erdélyiség történelmileg „újszülött” gondolatköre mily sok szállal 'kapcsolódik a századelő magyar eszmeáramlataihoz, elsősorban azokhoz, melyek a Nyugat irodalmi mozgalmában összegeződtek, illetve általa nyerték irodálmi nyilvánosságot. A Nyugat és az Erdélyi Héliikon viszonya eddig is heves viták tárgya volt; Pomogáts Béla könyvének dokumentum-anyaga és a dokumentumok elemzése meggyőzően bizonyítja, hogy a transzilvanizmus — mintegy a helyi igények szűrőjén átbocsátva — a kisebbségi művelődés szerkezetéiben funkcionális összetevőket vette csak át a háború előtti „nyugatos” ideológiáik),bői, ami eleve félreértésnek minősíti azt a Gaál Gábortól származó értékelést, mely a Helikon mozgalmát valaiminő „poszt-nyugatos” esztétikai program és társadalmi szerep erdélyi követésének tekintette, az epigonság gyanúját is megfogalmazva. Pomogáts érveit továbbgondolva, szinte interciáilisan juthatunk arra a következtetésre, hogy a Nyugat—Helikon viszonyt nem a szellemi apa és gyermek analógiájával jellemezhetjük, sokkal inkább a testvérekével, akik ugyanazzal az örökséggel sáfárkodnak és szinte azonos szellemben. Az esztétikai és irodalmi -hitvallás, a politikum és a itársadalomszemlélet számos vonatkozását félretéve, e testvérviszony „genetikus” alapja elsősorban a magyar nemzettudatnak az a radikális reformja, mely az Ady-nemzedék ideológiájában és művészetében indul meg és megy végbe. Egész ipontosan — és isimét Pomogáts könyvéből kölcsönözhetjük a szót — e nemzettudat 1919 utáni defenzív helyzete határozza meg mind a magyarországi, mind az erdélyi folytatást — a 'kisebbségi sors nem külön ideológia-- érlelő tényező, ihanam e demokratizált nemzettudatot védekezésbe szorító történelmi helyzet sajátos összetevője csupán. E „reformált” .nemzettudat lényeges közös elemét, a kelet-európai sorsiközösségnek és a történelmi egymásra utaltságnak, az „ezer év óta rdkon” lelkiségek egymásra találásának eszméjét a hatalomból kiszorult magyarság nevében és nézőpontjából, a „nagy-nemzeti” tudat kritikus leépítésével kellett minden Nyugat-folytatónak megfogalmaznia. Almi a iművelődésbeli identitás újrafogalmazásában is kifejezésre jut; Babits tétele a művelődésével meghatározott, nem „mappa szerinti” nemzetiről, melyet közvetlenül a forradalmaik bukása után a Magyar költő kilencszáztizenkilencben eszmefuttatásban meghirdetett, szinte szó szerinti azonossággal bukkan fel a itranszilvanizmus program- és vitairataiban. Némi sarkítással elmondhatjuk, hogy a transzálivanizrnius — „csalóiba” nevét meghazudtolva — csakis a századelőn (sőt több vonatkozásban már a század- fordulón) meginduló magyar eszmetörténeti mozgásokba illeszthető be harmonikusan, mint ezeknek korántsem regionális, hanem az összmagyarság új történelmi helyzetének egyik lényeges összetevőjét — a politikai nemzetből való kirekesztettséget — kényszerűen előtérbe állító folytatása és változata. * Pomogáts Béla: A transzilvanizmus. Az Erdélyi Helikon ideológiája. Budapest, 1983. Akadémiai Kiadó. 1202
