Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 11. szám - Csabua Amiredzsibi: Data Tutashia (regényrészlet, Manana Szaladze nyersfordításának felhasználásával fordította Bíró Margit és Komlósy András)
Olyan zúrza/var és jajgatás -tört ki, mintha Kaiko Tahagará legalábbis azt mondta volna nek-ik, hogy mind egy szádig bedobatja őket egy szakadékba. — Mit műveltek emberek, nem látjátok, hogy mi ílett belőletek?! — kiáltotta Data Tutashia. Az emberek elnémultak. — Egy napja, hogy itt vagyunk, nem vagyunk idevalóisi-ák... Kik vagytok ti, szerencsétlenek, miféle emberek vagytok ti?! Mit tett veletek hava juttatott benneteket ez a igazember Ábel Szeturi meg az az akasztófáravaló Talbagari? Nem gondolkoztatok még ezen?! Nem látjátok?! — Mi van, imit ibesaél ez a férfi? — Hogy mit? Azt, hogy a kenyéradónik gazember, Tábagard pedig akasztófára- való. — Méghogy gazember meg akasztóféra/való! — Bajt akar hozni ránk! Egy másodpercre elnémultak. Aztán valaki felkiáltott: — Rajta fiúk! A következő pillanatban úgy rontottak ránk, mint a veszett kutyák... Datát hátulról leütötték egy karóval, lezuhant a földre, aztán engem is verni kezdtek. — Pisztoly van náluk! — kiáltotta valaki. Egy szempillantás alatt elvették a fegyvereinket, aztán folytatták tovább a verést. De hogy hogy vertek!... Addig verték minket, amiig meg nem unták. Amikor megunták, kihozták az istállóból a lovainkat, a farkukhoz kötötték minket, és ostorral rájuik csaptak. Két-háiromszáz lépésnyire hurcoltak minket a megijedt lovak. Jó ideig feküdtünk a földön. Senki sem jött oda hozzánk. Magunkhoz tértünk, nagy nehezen kiszabadítottuk kezünket-lábunkat, de járni nem tudtunk, és ma sem tudom, hogy hogyan másztunk föl a lovakra. Először oda mentünk, ahol a fegyvereinket elrejtettük. Ott is nagy kínokat álltunk 'ki, amíg 'lékászálódtunlk a lovakról, magunkra csatoltuk a fegyvereket, és újra lóra ültünk. Aztán útnak indultunk azokon a nyereg nélküli lovakon. Ismertem a csordások szálláshelyét a hegyekben — oda mentünk, ott húztuk meg magunkat. Tél volt. A csordások lent voltak a mezőkön. Nem volt senki, aki gondoskodott volna rólunk, akii egy pohár vizet hozott volna, az ennivalóról már nem is beszélve. 'Mondtam imár, hogy tíz napig lóra sem tudtunk ülni, egyetlen falat kukorica- máié sem volt a szánkban, és hogy milyen állapotban voltunk, azt talán mondanom sem kell. Az, hogy minden porcikánkat összetörték, csak az egyik fele a dolognak. Emellett a düih is emésztett. Előbb-utóbb csak magamlhoz térek! Akkor visszamegyek, elbújok a bokrokban, és Szetuirdtól meg a jobbkezétől kezdve egészen a törpéig kiirtok mindenkit, hogy még ínmagj-uk sem marad! De Data Tutashia hallani sem akart erről: — Ahogy én látóim az embert és az erkölcsét, Mosze-batono, minden egyes ember úgy él, és úgy cselekszik, ahogy -neki tetszik. Másoknak nem szabad beleavatkozniuk a dolgáha és megzavarniuk őt. Azt hiszed, hogy szenved, pedig boldog, meg van elégedve az -életével és a sorsával. Az egész az én hibám. Igaznak bizonyult, amit ott mondtál, hogy azok az emberek valószínűleg imagiuk akarnak jobbágyok és rabszolgák lenni. Itt vagy te, -itt vagyok én, és ott fent az Isten — ezen-ne/1 esküvel fogadom, -hogy többé nem avatkozom 'bele mások -dolgába egészen addig, amíg meg nem bizonyosodom arról, hogy beavatkozni jdbto-e, vagy nem beavatkozni. Azt hiszem, nincs is olyan ember a világon, aki megérdemelné, hogy másók beleavatkozzanak a dolgába és segítsenek neki. P-oti mellett van -valami hely, nem emlékszem már a nevére. Volt ott egy felcser, egy megbízható ember, annak volt egy saját kis ispotálya. Nem volt más kiút, más megoldás: nekem a törött lábamat kel-lett meggyógyiíttatnom, Data Tutas- hiának meg a felszakadt sebét. Amikor már volt annyi erőnk, fölültünk a lovainkra és leereszkedtünk Szairme hegyéről. Manana Szaladze nyersfordításának felhasználásával fordította Bíró Margit és Komlósy András 1181
