Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 11. szám - Csabua Amiredzsibi: Data Tutashia (regényrészlet, Manana Szaladze nyersfordításának felhasználásával fordította Bíró Margit és Komlósy András)
hidat jobb felől hagytuk el, úgy két-háromszáz lépésnyire lehettünk tőle. Rézsúto- san haladtunk fölfelé, egyre távolabb kerülve a hídtól. A/mikor az emelkedő feléhez értünk, énekszót hallottunk a híd felől. — Még mindig ott vannak — mondtam. — A gyerekekről beszélsz? — Igen. Data Tutashia felnevetett: — Na, inkább nem mondok semmit, ment ha mégsem úgy lesz, ahogy gondolom, akkor még szégyenben maradok. Csak érjünk békében Topánéhoz, majd ott elmondom. Ha nem, hát nem! De bogarat ültetett a fülembe, és nem tudtam nyugodni Ügy rágott valami belülről, mint a fát a féreg. — Ha olyan mulatságos a dolog, mondd el nekem is, hadd nevessek én is. Data látta, hogy egy kicsit megsértődtem: — A hídnál hagytak két vagy három fülűt, hogy énékeljenek — ezzel akarnak minket becsapni. A többiek pedig itt állnak valahol lesben, és mindjárt ránk tá ■ madnak. Majd meglátod. Épp csak annyi villanhatott át az agyamon, hogy: „Miket össze nem beszél ez!”, mert a következő pillanatban valaki felüvíöltött —, de hogy mekkorát üvöltött, azt el nem tudod képzelni ... Beleremegett az egész testem a fejem búbjától a lábam ujjáig. Az az átkozott, akárki volt is, még abba sem hagyta az üvöltést, amikor egyszerre hangzott fel vagy negyven-ötven gyerek ordítása, és kövek, göröngyök, botok és nyílvesszőik zápora zúdult ránk. Ügy süvítettek a parittyáik, hogy még a mennydörgést sem leheteti volna meghallani, vagy ha az ég szakad le, azt sem. Teljesen megdermedtem, és amíg egy ölklömnyi kő állón nem talált és .ki nem fordította az állkapcsomat — így, e! — addig egyetlen lépést sem tudtam tenni. Data sarkonfordult és rohanni kezdett a lejtőn. El nem tudtam volna képzelni, hogy Data Tutashiát valaha is látni fogom így, ilyen hanyatt-homlok és ilyen rémülten menekülni... Én mondom, hogy menekült! A gyerekek előrontottak a rejtekhelyeikről, és minden oldalnál nekem estek, mint keselyűk csapata a dögnek. „Na, most légy legény, Mosze Zamtanadze!” — gondoltam magamban, benyúltam a zsebembe, előrántottam a revolveremet és elsütöttem. Ez megtette a magáét: néhányan megfordultak és elszaladtak, mások eldobták a köveket, és itátott szájjal, sápadtan bámultak rám. — Egy lépést se tegyen senki, mert különben egyenként megöllek benneteket, ti viperafajzatok, sakálkölykök, ti!... — kiáltottam rájuk még a biztonság kedvéért. Lentről meghallottam Data Tutashia hangját: — Mosze, ne vétkezz! Vigyázz, nehogy elragadjon a félelem, és bűnt kövess el a gyerekek ellen! Ne vond magadra Isten haragját!... Mondtam ugye, hogy csak néhány fiút hagyták a hídnál, és azok énekéinek... Nem hitted el nekem, igaz? — Mit akarnak tőlünk ezek a pokolravalók, nem tudod? — kiáltottam le Da- tának, de az majd megfulladt a nevetéstől, nem válaszolt. — Kik vagytok ti, hogy fordulnátok fel? Mit akartok tőlünk? — kérdeztem a gyerekeket. Nem válaszolt egyikük sem. öisszeszorították az ajkukat, és némán néztek rám. Data Tutashia feljött a völgyből, és ezt mondja nekem: — Vademberék ezek. Ügy nőttek föl, hogy idegent sohasem láttak. Nemhogy egy vonatot, de ha egy hintót látnának meg, azt is biztosan megdobálnák kövekkel. Az ellenségemnek sem kívánom, hogy nőkkel és gyerekekkel gyűljön meg a baja. Fegyvert nem használhatsz velük szemben ... Jobb lenne ha eltennéd ... — Elment az eszed, Data-batono?! Kis híján megöltek bennünket ezek a farkaskölykök. Már hogyne használhatnék fegyvert velük szemben!... Átküldőm én őket a túlvilágra is. Egytől egyig kiirtom őket! Nem hiszem, hogy lenne ember Grúziában, aki rám merné emelni a kezét, ezek meg... 1176
