Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 11. szám - Csabua Amiredzsibi: Data Tutashia (regényrészlet, Manana Szaladze nyersfordításának felhasználásával fordította Bíró Margit és Komlósy András)
Hogy néztek toi, szűzanyám! Rongyosak, koszosak, nyomorúságosak voltak. Ha láttál már ketrecbe zárt rókát, hát ahogy annak szokott, úgy villogott a szemük ezeknek is. — Ne ijedjetek meg, fiúik — buzdította társait az egyik lány. Mifelénk az ekkora lányoknak már három gyerekük van; és viselések a negyedikkel. — Gyerekek vagyunk, nem fognak ránk lőni. — Most mit dsin álljunk? — kérdeztem Datától. Data megvonta a vállát, nem válaszolt. — Kiik vagytok, és mit akartok tőlünk, nem mondanátok meg végre? — Ti Arkipo ellenségei vagytok! — kiáltotta a lány, és mindegyikük újra fölemelte a saját kövét és fegyverét. — Hogy mi Arkipo ellenségei lennénk? ... Hiszen mi Arkipo vendégei vagyunk, és úgy szeret minket, mint a saját fivéreit. Ki mondta ezt neked, hogy mondhatsz ilyet ilyen nagy lány létedre?! — Topana néni mondta, és akkor így ás van! — No nézd csalk azt a púpos boszorkányt!... Hallod, honnan fúj a szél, Data- batono?! — Menjetek gyerekek, és játsszatok tovább. Na, menjetek szépen! — mondta nekik Data úgy, mintha a saját gyerekeihez szólt volna. De amint megmozdultunk, valaki elkiáltotta magát — Ne engedjétek el őket! — és minden oldalról körbe vettek, gyűrűbe zárták miniket... — A végén még tényleg kénytelen leszek megölni valamelyiket! — mondtam. — Nyughass már, Mosze, nagyon jól tudod, hogy ilyen kis gyerekekre nem emelhetsz fegyvert, ne beszélj a levegőbe! Én is tudtam, hogy igaza van, de mi más segíthetett volna?! A gyerekek egyre közelebb jöttek, és a kör egyre jobban szűkült körülöttünk! Betyáréveim alatt, a kényszermunkán, meg azután minden megtörtént velem, amit csak el tudsz képzelni — de gyerekekkel sosem gyűlt meg a bajom. Körülnéztem, és látom, hogy az egyiiik fiú óéiba vesz egy óriási, nyárs nagyságú nyíllal... Amott pedig egy egész csapat közeledik, mindegyiknek mindkét kezében egy-egy nagy kő, és még a zsebeik is tele vannak kövekkel... De nem is annyira a kő a lényeges! Az számít, hogy kinek a kezében van, és hogy mik a szándékai az illetőnek! Hát, ami a szándékukat illeti, alig hiszem, hogy más emberfia látott volna már ilyen Vérszomjas tömeget. Datára pillantottam, az arcának semmi színe. — Szólaljatok már meg drága gyerekeim! Nem mondanátok meg mégis, hogy mit akartok tőlünk? — kérdeztem. — Mosze-batono, ez nem tréfadolog. így nem megyünk semmire. Valamit ki kell találnunk, hallod-e, mert gyermekgyillkosságot nem vehetünk a lelkünkre, ezek viszont mindjárt felaprítanak minket sasMiknaSk! Data Tutasihia a világ minden kincséért sem tudott volna hazudni, ezt mindenki tudja, és én magam sem voltam mestere a hazudozásnak meg a ravaszkodásnak. De ahogy mondani szokták, szükség törvényt bont. Amikor az ember bajba kerül, néha annyira megtáltosodik, olyan jól forog az agya, hogy később csak csodálkozik: én csináltam ezt?! — Hogy mondhatjátok azt, hogy Arkipo ellenségei vagyunk? Hát nem most voltunk együtt a Ikútnál, Arklipo, én meg Poria úr? ... Ha az ellenségei volnánk, mit kerestünk ivolna ott együtt? — mondtam azoknak a tüskéiket sündisznó módjára meresztgető ördögfiókáiknak, és erre, csodák csodája, lelassították a lépteiket. Jó, jó, mondom magamban, lassítani lassítottak, de megállni csak nem akarnak! Tovább jöttek előre, muszáj volt még valamit mondanom, de mit? Ha hiszed, ha nem, ezt mondtam nekik: — Tudjátok, mit láttunk ott? Ügy áll a dolog, hogy apáitok alagútja hamarosan elér a kúthoz! 1177
