Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 11. szám - Csabua Amiredzsibi: Data Tutashia (regényrészlet, Manana Szaladze nyersfordításának felhasználásával fordította Bíró Margit és Komlósy András)
— Jól van, menjetek. Eiste a vacsoránál még éndökesebb dolgokat mondok majd — kecsegtetett minket Szeturi. Elindultunk visszafelé. Nem tudom, Data mit érzett, de az én fejem olyan volt, mintha ezer tücsök fészkelte volna magát bele, és mindegyik egyszerre, de más és más hangon cirpelt volna. — Topana ad nektek ebédet, tud róla — szólt utánunk Szeturi. Egy darabig szótlanul haladtunk. Útközben találtunk egy forróst. Ittunk egy kortyot, és Data azt mondja nékem: — Hogy legyen most, Mosze, maradjunk vagy álljunk odább? Hol 'találhatott volna ennél szerencsésebb helyet két betyár? Arra az istenhó ta- mögötti helyre nem ment fel a rendőr, a házigazdánknál pedig ételiben-italban, pihenésben nem szenvedtünk hiányt, nincs igazam? — Ugyan miért mennénk máshova, Data-toatono ? — Nem könnyű dolog egész nap ezt a gonosz embert és a keze közé került nyomorultakat 'látni. Az én természeteimmel biztosan bele fogok keveredni valami bajba, és esetleg még nagyobb hajt Okozhatok másoknak. Tudóim én ezt, nem az első eset lenne. Annak 'ellenére, hogy még viszonylag fiatal vagyok, 'bejártam már a világot, de ilyen szörnyeteg még sehol sem került az utamba. Nemhogy nem láttam, de még csák nem is hallottam vagy olvastam hozzá hasonlóról. Mondtam én neki mindent, ami csak az eszembe jutott: hogy nem akar ártani nekünk, meg hogy ha mégis megpróbálkozna valamivel ez a nyamvadt Abel... Arkipo vagy (ki az ördög, Szeturi, hát olyan nagy ügy lenne a másvilágra küldeni?! — Data-foatono, mi közünk van nekünk ahhoz, hogy mát művel, meg hogy mit akar tenni Szeturi ezekkel az emberekkel? — győzködtem őt, ibár jobb lett volna, ha engedek és eltűnünk onnan, amíg nem volt 'késő. — Gonoszság, amit művel, ez igaz, de vajon csak ez az dstenátika Szeturi (bűnös abhan, hogy az emberek atyjuknak tekintik? Rosszabbat érdemelnének ezek a csirkefogók, ez a szemét népség! Beállnak jobbágynak, rabszolgának ehhez a sánta Rakoja Tabagarihoz! Valószínűleg ők maguk akarnak jobbágyok meg rabszolgák lenni, hiszen akkor állhatnának odább, amikor csak akarnak — ki tartja vissza őket?! Maradjunk abban, hogy ha csak egyetlen ujjal is hozzánk mernek nyúlni, akkor mielőtt elmegyünk, előbb Sze- turdt és Tabagarűt fellógatjuk egy ágra, mint egy átalvetőt — az egyiket innen, a másikat onnan —, és csak azután állunk odálbb. Data Tutashia jó ideig gondolkodott, majd így határozott: — Legyen, ahogy mondod. Ebben a télben úgy sincs hová menni. Továbbindultunk. Egy bujdosónak, legyen akár Szainmében, akár másutt, nem szabad sem úton, sem ösvényen járnia. A bujdosónak úgy kell mennie, hogy az utakat és az ösvényeket felülről szemmel tarthassa. Érded, ugye, hogy mondom? Fölülről! Így mentünk mi is, távol az úttól, az erdő belsejében. Data egyszeresük megáll, és néz valamerre a völgy túloldalára. — Mosze-ibatono, mondd csak, te mát látsz azokban a bokrokban? Odanéztem. — Ha nem csal a szemem, gyerekek futkároznafc, játszanak valamit. Katonésdi lesz, vagy rabló-pandúr. Fakard van a kezükben, de van náluk íj és nyíl is, ott, látod? — Vannak vagy negyvenen-ötvenen. — Vannak. — Honnan van ennek a maroknyi szerencsétlennek ennyi gyereke? — Az isten, Data-batono, a gyerekeket nem sajnálja az éhezőktől, te is tudod. Data egy ideig hallgatott, majd így szólt: — Ne a hídon menjünk át. Nem is lenne helyes, meg aztán ... Te mit mondasz? Nem a hídon mentünk át. Lementünk a völgybe, kifújtuk magunkat, majd elindultunk felfelé a másaik oldalon. Jó bosszú emelkedő vodt, nehezen járható. A 1175
