Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 11. szám - Csabua Amiredzsibi: Data Tutashia (regényrészlet, Manana Szaladze nyersfordításának felhasználásával fordította Bíró Margit és Komlósy András)
— És a .mi kenyerünk és eledelünk adományozója, a írni iegkiöwyörületesabb és legjóságosabb atyánk, aikinek a neve Arfkipoi, éljen örökké! Tabagari jelt adott, és a gyülekezet isiméit mormolni kezdett. Jó ideig mormoltak, olyan hosszú szöveget ugyan 'ki jegyez meg, de egy biztos, minden ©gyes sor azzal végződött, hogy „Arlkipo”, meg hogy „poliikronion, po- likroniion, poliikronion!” Ez a szó azért maradt meg a fejemben, mert Szacsherében egy bizonyos Iimedadzének ez volt a keresztneve. Poliikronion állítólag ^hosszú élet”- et jelent. Amikor ennek a végére értek, Tabagari „pihenj !”-t vezényelt az embereiknek. Azok térdben behaj Irtották az egyik lábúikat. — Szpiridona Szulandzsia, te (kutyafajzat, a te számodra ma nincs munka! — darálta Tabagari. — Piiate Szvanidze vágja nyakon és távolítsa el innen! Pilate Szvanidze nyakontvágta Szpiridona SzuLanidzsiát, és könyökével egyet taszítva rajta kilökte a sorból. A megbüntetett férfi félrehúzódott, lleült a hóba és siránkozni kezdett: „Jaj, az én családomnak, jaj szegény fejemnek!”. Senki sem törődött vele. Tabagari „vigyázz!”-t vezényelj aztán „jobbra át, indulj”, és az egész rongyos csapat elindult az ördög tudja hová. — Hova mennék ezek az emberek, anyóka? — kérdezte Data a írni öregasszonyunkat. — Dolgozni. — Ott az a vakarcs, az is dolgozná megy? — Az ímegj- csak igazán! — Szpiridona Szulandzsia mi rosszat követett el? — Még többet is érdemelt volna az az akasztófayinág. Hálás lehet Arlkipó- nak... — Az öregasszony elharapta a szó végét és ránk mordult: — Nem a ti dolgotok. Viselkedjetek okosan, ímert különben még megérem, hogy elverik rajtatok a port és fejvesztve fogtok menekülni! Akár hiszed, akár nem, egyetlen szót sem tudtunk ikinyögnl. Tabagari, a sekrestyés, sántákéivá haladt az emberei mellett, és közben azt kiabálta: — Adln, tViá, tűi! Áiddn, tvé, tli! Követtük az öregasszonyt. Szeturi házába vezetett minket. Szeturinak volt egy mindenféle díszpámákkal telerakott ágya, azon heverészett. Amikor meglátott bennünket, felkelt, és nagy ünnepélyesen kezet fogott velünk. Terített asztal állt előtte. Azon az asztalon minden volt, ami csak szem-szájnak ingere. Az asztalhoz invitált minket, aztán amlilkor leültünk, az öregasszonyhoz fordult: — Rendesen elláttad a vendégeket, Topana? — Nem rendes emberek ezek! Házigazdánk összevonta a szemöldökét, elgondolkozott, majd azt mondta: — Ahaa!... Jól van, elmehetsz. Majd én gondoskodom róluk. Amint Topana, az a boszorkány, becsukta maga mögött az ajtót, Szeturi az ágyra vetette magát, és úgy kezdett nevetni, rvagy inkább halhotázni, hogy már azt hittem, menten szétreped a hasa, aztán majd még nekünk 'keli eltemetnünk. Amikor jól kinevette magát, letörölte a könnyeit és ezt mondta: — Ez a helyzet, íbarátocsfcáiim, nem vagytok rendes emberek. Hallhattátok, mit mondott Topana! Az igazat megvallva, attól, amit azon a reggelen láttunk, mind a kettőnknek rossz volt a hangulata, és lehet, hogy ha Szeturi nem kezdett volna viccelődni, minden ikérdezősködéis nélkül csendben eltűntünk volna. Így viszont nökiduráltam magam. Mondtam magamban, ugyan ki merne ujjat húzni két ilyen híres betyárral, és ugyanazon a tréfálkozó hangon megkérdeztem a párnák közé süppedt házigazdánkat : — Mondd csak, miért keltett fel minket már éjnek évadján ez a te Topanád? — Az embereket öt órakor ébresztem. Látniuk kell, hogy a szabály egyformán 1170
