Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 11. szám - Csabua Amiredzsibi: Data Tutashia (regényrészlet, Manana Szaladze nyersfordításának felhasználásával fordította Bíró Margit és Komlósy András)

ját, lehajtotta a fejét, és szemérmesen csavargatni kezdte az ujjait. Ilyen szégyenlősen és félénken viselkedett egész este. Igaz, az asztal fölött úgy őrködött, mint egy héja, nem hiányzott arról imég a sárkánytej sem. Sánta volt, alacsony, mérhetetlenül kövér, de nagyon fürgén végezte a dolgát.

Befejeztük a (vacsorát. Szeturi adott nekünk egy szobát: „Maradjanak, amíg csak jólesik” — mondta, és felajánlotta, hogy kerít egy öregasszonyt a szolgálatunkra.

Lefeküdtünk, aludtunk egy darabig. Még éjszaka volt, amikor az udvaron verni kezdtek valamilyen harangot. Akkora riadalom támadt, az emlber azt hihette, ég az egész környék, aztán most meneküljön ki merre lát. Felébredtünk, az álom teljesen kiment a szemünkből. Éppen ikfi akartunk bújni az ágyból, hogy megtudjuk, mi történt, amikor valaki kopogott az ajtón. Kiszóltunk. Kinyílt az ajtó, és agyonfoldozott ruhában egy öregasszony lépett ibe. Hexensussza volt-e, vagy az öregség tette nem tudom, de ember nála gömyedtébb már nem lehetett. Mégis fiatalosan jött be, igencsak fiatalosan: kiegyenesíteni ugyan már semmi sem tudta volna, mégis, amennyire tudta, kihúzta imagát. Kezét a homlokához emelte, katonásan szalutált, és valamit jelentett. A felét sem értettük annak, amit mondott — egyetlen foga sem volt szegénynek. Amikor befejezte a motyogást, leeresztette a kezét és vigyázzba vágta magát.

Jó ideig meg sem tudtunk szólalni a megrökönyödéstől.

— Gondolom, a reggeliről és a mosakodásról beszélt — mondtam Datának.

Az öregasszony erre újból jelenteni akart, de Data leállítottál, mondta neki, hogy előbb fel akarunk öltözni, majd utána jöjjön vissza.

Kiment. Egymásra néztünk és öltözni kezdtünk.

— Ki lehet ez az asszony, mit gondolsz, Moszém? — kérdezte Data.

— Hogy ki? Hát az az öregasszony, akit Szeturi ígért a szolgálatunkra. Biztosan az lesz, ki más lenne? ... De micsoda dolog az, hogy végül is egy háiborodot- tat küld hozzánk!

— Nem háborodott ez az asszony. A bolondokat én jól ismerem.

— A bolondokat?

— Igen. Szeretek bolondokkal beszélgetni. Hidd el, néha olyan dolgokat mondanak, amilyet még egy bölcstől is ritkán hallhatsz. Ez az asszony nem bolond. Valami másról van itt szó... Mit is akartaim mondani?.... Tegnap este Szeturinál alaposan .berúgtál, lehet, hogy nem ás emlékszel rá. A házigazdánkat te azelőtt is, meg tegnap ás Ábelnek hívtad. Valóban Ábelnek hívják, vagy vaiaimi más a neve?

— Hát ipersze, hogy Ábelnek, nem vagyok én agyalágyult!

— Ha Abelnék hívják, akkor miért súgta oda neked kétszer is, hogy az ő neve Arki.po?

— Azt mondta, Arkipónak hívják?

Nekem is derengett, hogy kijavított, de hát Ábel vagy Arkipo, végül is egykutya; gondoltam, Imiért ne szólíthatnám Szeturit úgy, ahogy éppen a kedve tartja, nem sokat törtem én ezen a fejem.

Közben én tmár elkészültem az öltözködéssel. Az ablakhoz mentem, és kinéztem: szerettem volna kideríteni, hogy mi okból csaptaik ekkoria lármát, miért vertek fel minket, mint a tyúikokat, már pitymallatkor. Egy betyár sohasem áll egészen az üveghez. Távolabb maradtam az ablaktól, úgy néztem ki az udvarra. Nem volt ott semimii. Egy embert láttam, amint átvágott az udvaron, és mint egy farkas, besurrant egy földkunyhóba. Még sötét volt, ha nincs hó, még ennyit sem láthattam volna. Az ahlak előtt volt a házunk tornáca, arra a tornácra nyílt a szobánk ajtaja is. Az öregasszony ott állt az ajtó előtt. Elnéztem és elgondolkoztam: vajon miért köszöntött minket ilyen katonásan, nem vagyunk mi generálisók, de ő sem zupás őrmester... Ekkor látom, hogy az öregasszonynak — még csak ímeggörnyed- nie, lehajolnia sem kellett hozzá — épp a kulcslyuk magasságában van a szeme. Csak áll ott, és les befelé. Egyszeresük nyugtalanul mocorogni kezdett. Rájöttem, hogy azért, irmert csak Datát látja, és az izgatja, hogy hova tűnhetett a másik ven1168