Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 11. szám - Nádas Péter: Epizód egy emlékiratból (regényrészlet)
pillanat eljövetelében reménykedem, az elengedettség, az ellenőrizetlenség pillanata, s magam is túlságosan fáradt, másrészről túlságosan földúlt voltam ahhoz, hogy mindez tudatosan ellenőrzött legyen, mondhatni nem gondolkodtam róla, hanem a nyers és tiszta érzék érzékelt nyers és tiszta érzékeket, még akkor is, ha arcát jobbára csak profilból láthattam, s profilja, különösen e szemüveggel ékesítve, nem volt túl jelentőségteljes, mégis úgy tetszett, mintha az utcai lámpáknak a sötéten nedves aszfaltról beverődő visszfénye átváltoztatná, helyesebben visszaváltoztatná, részben hangsúlyosabbá téve az arc tereit, részben eltüntetve ráncainak finomságait, ez volt az arc, amit kerestem benne, amit láttam eddig is, de mozgékonysága miatt mindig megfoghatatlanul, csak villanásokat belőle, ez volt a maszk mögötti arc, a szeméhez tartozó arc, tulajdonképpen még vénebb és csúnyább, mert árnyékosabb s a fény színétől, a belső mozdulatlanságtól halott, ugyanakkor mégis a kislány arca, kialakulatlan és feszes, egy kislányé, akit régtől fogva ismertem magamban és gyengéden szerettem, gyönyörű kislány, aki rajtam próbálgatja esélyeit, mindazonáltal nem emlék volt ez a gyerekkoromból vagy a kamaszkoromból, mégha a pillanatnak, talán a viharos őszi eső miatt volt is valamelyes emlékező avagy nosztalgikus íze, rokon mindazon kislányokkal, kiket valaha ismertem, ismeretlenségében azonban inkább rám, magamhoz hasonlítható, mint mindazokhoz, akiket valóban ismertem s akik csak nagyon ritkán jutottak eszembe. S bizonyára ezért is figyeltem hetek óta oly ellenkezve és megbűvölt undorral, valamely megmagyarázhatatlan azonosságot éreztem vele, akárha az arcában tükör nélkül figyelhetném magam, s valószínűleg ezért maradt kapcsolatunk minden kölcsönösen lázas érdeklődés ellenére megfontoltan józan, már az érintkezés puszta lehetőségétől is visszahőkölő, tudatosan szabályozott, saját tükörképével ugyanis, legyen az még oly hízelgőn közel, nem tud az ember közvetlen kapcsolatot teremteni, az önszerelmet csupán kerülőutakat, titkos járatokat találva lehet beteljesíteni, amja pillanatban viszont, melyre a mai napig sokkal élesebben és világosabban emlékezem, mint későbbi, ennél jóval bizalmasabb és közelibb helyzeteinkre, felvillant bennem egy önmagában teljesen indokolatlannak tetsző kép is, mintegy a valódi képet kioltva, egy kislány, ő, állt a tükör előtt s elmélyült, majdhogy fáradt komolysággal tanulmányozta saját arcának vonásait, játszott velük, torzította, de nem lehetne azt mondani, hogy egyszerűen bohóckodott, hanem inkább valami belső érzékre hallgatva azt figyelte, hogy milyen hatást gyakorol rá mindeme torzítás, és nem volt emlék ez sem, talán a képékben dolgozó fantázia sietett a segítségemre így, egyszerűen elképzeltem, s ki lehet megmondhatója, mért kellett elképzelnem e helyzetet? amint e kislány azzal küszködik, hogy mintegy megnyitva a különös rést a belső figyelem és a saját arca között, valóban láthassa magát a tükörben, úgy láthassa magát, ahogyan valaki más láthatja őt, de ez a valaki ne egy meghatározott személy legyen. Talán azt a lényt, pontosabban személyiségének azon rétegét vettem észre benne, mondom most, melyre minden színlelést, játékot, bohóckodást és ri- pacskodást, hamisságot, alakváltoztatást, hazugságot és a mindezek ellen folytatott állandó, kíméletlen és önpusztító küzdelmét fölépítette, azt az egyedül biztos, tápláló talajt, melyhez fáradtságában, bizonytalanságában vagy kétségbeesett igyekezetében visszatérhetett, a bátorságnak azt a biztos pontját, amelytől játékaival és alakváltásaival elmozdult, azt a biztos teret, ahonnan bárhova kilendülhetett, s az ő számára talán nem is volt más e néhány perces 1135 i
