Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 11. szám - Nádas Péter: Epizód egy emlékiratból (regényrészlet)
azon látványa, ahogyan egymásra simulva, egymás tekintetébe ragadva ott álltunk a folyosón, miközben körülöttünk józanul zajlott az élet, alaposan megzavarta Külhnertnét, kellékeket és díszleteket cipeltek, meghúzták a vécét, Hübchen meztelenül vonult át a zuhanyozóból az öltözőjébe tartva, rákacsintott Theára, mintha meglehetősen szemtelenül azt mondaná vele, „látod, te szerencsétlen kurva! most ettől megkapod azt, amit az előbb még tőlem akartál!” — Kühnertné pedig nem értette pontosan se a mozdulatot, se a tekintetünket, nem beszélve arról, hogy Thea egyetlen szóval sem köszönte meg a közvetítést, már csak azért sem, mert rám figyelt, azt pedig a lehető legtermészetesebbnek tartotta, hogy Kühnertné szolgálja őt. Rövidesen kiderült persze, hogy csak látszólag figyel rám, mint ahogyan én is csak látszólag figyeltem rá, bár látszólagos figyelme legalább olyan jól esett, mintha valódi és teljes lett volna, hízelgett vele, teste könnyű volt és finom, s nem először éreztem, hogy szeretném magamhoz szorítani, érteni véltem, azon test, melyet nem szabad durván magunkhoz vonni, mert olvadé- konyságát, mely mégis megőriz mindig valamennyi keménységet is, csak akkor adhatja nekünk, ha gyengédek maradunk, ha erőszakunkat képesek vagyunk leheletfinoman élesre vékonyítani, úgymond levett hát a lábamról, miközben a legmélyebb, szinte alattvalói figyelmet tanúsítva iránta tulajdonképpen azt figyeltem, hogyan csinálja, mert csinálta, hogyan hívja elő magából a látszólagosságoknák ezeket a tökéletes játékait, miként képes arra, hogy visz- szavonhatatlanul hatásos helyzeteket teremtsen, s ugyanakkor mindig, minden helyzeten kívül maradjon, valójában hol van ő, ha nincsen gesztusa, melyet ne lenne képes saját ellenőrzése alatt tartani, én is csak látszólagosan voltam tehát olyan tiszteletteljesen, csaknem szerelmesen odaadó, amilyennek Kühnertné láthatott; ám végül is a látszatoknak e csaknem véresen komoly játéka volt az, ami attól a pillanattól kezdve, hogy Langerhans mintegy hat héttel e folyosói jelenet előtt, először vezetett a rendezői asztalkához s leültetett Kühnertné mellé a saját üres székére, melyet soha nem használt, mert próba közben az állát vakargatva, szemüvegét hol lekapva az orráról, hol visz- szalökve, a teremben sétálgatott, kicsit úgy, mintha nem is lenne jelen s egyáltalán nem azzal foglalkozna, amivel foglalkozik, a lehető legnagyobb izgalomban tartott. Arra azonban, hogy mikor és miként került az asztalunkhoz, egyáltalán nem tudok visszaemlékezni, mert alighogy elfoglaltam ezt a később sok tekintetben kellemetlenné váló helyet, ő már ott is volt, avagy ott lett volna előbb is, csak én nem vettem volna észre? Lehet, hogy ott volt, lehet, hogy később jött oda, mindenesetre azonnal az volt az érzésem, hogy miattam van ott, s e figyelmetlenség az emlékezetnek e kihagyása csupán újabb bizonyíték arra nézve, hogy az érzelmek mechanikáját, melyre e szerelmi regényben olyannyira kíváncsiak vagyunk, éppen működő érzelmeink fedik el annyira, hogy ne tudjunk semmi lényegest róluk mondani; mintha minden történést maga a kiélesedett figyelem takarna el, következésképpen később, visszatekintve se arra emlékezünk, ami történt, hanem arra, hogy miként figyeltük, milyen érzelemmel voltunk e megfigyeléstől ködössé foszló történés iránt, ilyeténképpen viszont nem érzékeljük történésnek, ami történés, változásnak, ami változás, fordulatnak, ami fordulat, holott egyébként örökösen változást, drámai fordulatokat követelve életünktől, mivel a változásban, a fordulatban, legyen az akár tragikus méretű, magát a 1128
