Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 11. szám - Nádas Péter: Epizód egy emlékiratból (regényrészlet)

megváltást reméljük megjelenni, a „mintha éppen erre vártam volna” felemelő érzetét, ám ahogy a történést eltakarja a figyelem, a változást a várakozás fedi el, s így életünk minden lényegesnek tekinthető változása a lehető legnagyobb csendben és észrevétlenségben megy végbe bennünk, s csupán akkor fogunk gyanút, mikor az új helyzet -már oly fenyegető módon a birtokába vett, hogy lehetetlenné válik mindenféle visszaút az utáltán, megvetetten, ám fölöttébb biztonságosan megszokotthoz.

Egyszerűen nem vettem észre, hogy Thea megjelenésétől kezdve nem vagyok ugyanaz, mint annak előtte.

Mondom, ott állt a dobogó alatt, könyökét az asztal lapjára csúsztatva, s akárha nem lennék jelen, egy valószínűleg már előbb megkezdett, s valamilyen okból félbeszakított beszélgetést folytatott; fényképekről és filmekből ismerősen, hirtelen még az is eszembe jutott, ahogyan fölhajtja a takarót és bemászik valakinek az ágyába, legalább tíz évvel fiatalabban, amint kicsi melle előrelendül a mozdulattól, és mégis teljesen ismeretlenül, mintha egy nagyon közeli arcot, az anyánk, a szeretőnk arcát most látnánk először; a meghittségnek, az ismertségnek, ugyanakkor az ismeretlenségnek, a természetes kíváncsiság által kiváltott szeméremnek, oly erős és egymásnak ellentmondó érzete volt ez, hogy nem tudtam mást csinálni, mint egyszerre engedni mindkettőnek, ám ugyanakkor úgy tenni, mintha nem engednék egyik érzelemnek se, e pillanattól kezdve azonban semmi mást nem figyeltem, csak őt, a szagát is megtartottam az orromban, miközben kényszeresen úgy tettem, mintha mindent figyelnék, csak őt nem; és sajátos módon, habár egészen más és csupán jóval később világossá váló okokból, ő is hasonlóképpen viselkedett, úgy tett, mintha arcom nem is lenne alig két arasznyira az arcától, nem érezné az aroból sugárzó meleg érintését, s valamiként mégis nekem beszélt, helyesebben Kühnertnének beszélt ő, mintegy zavartalanul folytatva beszélgetésüket, és mégis úgy formázva, olyan árnyalatnyi hangsúlykülönbségekkel toldva meg szavait, hogy az nekem, aki egy történés kellős közepébe csöppentem bele, az érthetetlenségig érdekes legyen.

Mintha valami mélyhűtött rákocskákat kapott volna odaátról; odaátról, tehát a falon túlról, a város másik, nyugati feléből, s a furcsán megtekert szó olyanná tette a délelőtti próba előkészületeitől zajos teremben az elhangzó mondatot, akárha semmi valóságoshoz nem lenne köze, egy meséből, egy nevetséges rémregényből csúszna elő, arra kényszerítette az embert, hogy elképzelje amint kilépve e teremből azonnal egy falnak ütközik, a falnak, melyről ritkán beszéltünk, a fal mögött pedig a szögesdrótok akadálya, tankcsapdák és alattomosan földbe ásott aknák, hogy az első óvatlan lépéstől robbanjanak: elképzelni a határzár senikiföldjét, s azon túl a várost, az odaáti várost, egy csodavárost, egy szellemvárost, amely számunkra mégse létezett, s ahonnan gépfegyveres katonák és embervérre idomított farkaskutyák szigorú ellenőrzésétől kísérve mégis áthozták ezeket a mélyhűtött rákocslkákat, valami barát hozta, akinek nem értettem a nevét, ám éreznem kellett, hogy odaát ő fölöttébb fontos ember, őt pedig különösen tiszteli, és amikor a zacskót fölvágta, tartalmát kifordította egy tálra, hirtelen olyan volt neki, mintha rózsaszínű hernyókat látna és amikor éppen beguibództak szegények, -akkor jött egy szörnyű jégkorszak, nem most lát először rákokat, de valamiért, nem tudja miért, elundorodott tőlük, felfordult a gyomra, azt hitte, hányni fog, egyébként se tudta még, mit csináljon velük, mert valóban nem undorító-e, hogy mindent

1129