Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 11. szám - Nádas Péter: Epizód egy emlékiratból (regényrészlet)
NÁDAS PÉTER Epizód egy emlékiratból Mert valaki megrendezte, ebben teljesen biztos vagyok, nem ő és nem én, de valaki, vagy legalábbis megrendeződött, mint minden véletlenszerű találkozás, melyre tudatosan, szánt szándékkal senki nem törekszik, s amelyben később, visszatekintve reá, mégis a sorsunk látszik megnyilvánítani önmagát; az első pillantásra minden (hétköznapi, esetleges, zavarosan jelentéktelen, töredékek, villanások, melyeknek nem kell túlzott jelentőséget tulajdonítanunk, és nem is méltatjuk különösebb figyelemre őket, hiszen ami ilyenkor az eseményeknek e kusza halmazából a legteljesebb véletlenként kilátszik, úgymond jelként, figyelmeztetésként kilóg, az nem más, mint egy másik, nem hozzánk tartozó történés részlete; Thea kissé nevetséges szerelmi kínjainak tartozéka, gondoltam akkor róla, ő volt ugyanis az, akiről azon az unalmasan sötét őszi délutánon a próbacsarnok kényszeredett csendjében Kühnertnének beszélt, fiúcskának nevezte őt, ami kétségtelenül elég különös, tüntetőn günyoros megnevezése valakinek ahhoz, hogy fölkeltse vele kíváncsiságunkat, ám számomra abban a pillanatban sokkal izgalmasabbnak tetszett magát a belső folyamatot nyomon követni, a váltásnak azokat a fokozatait, amivel a jelenethez szükséges és alaposan fölforrósított érzelmeit azon külső tárgyra fordította, amit végül is fiúcskának nevezett; s Theának, miként minden jelentős színésznek, ahogyan erről egy korábbi epizódban már értekeztem, kivételes képességei közé tartozott, hogy e benne zajló folyamatokat állandóan, mintegy a magánéletével is összefolyatva, látványossá és megfoghatóvá tegye, s éppen mert az érzelmek színészi demonstrációja az úgynevezett magánéletéből táplálkozik, ne lehessen pontosan eldönteni, hogy mikor gondol valamit komolyan a mikor játszik valamivel, valamivel, ami egyébként a számára a lehető legkomolyabb; mondjuk ki, hogy éppen fordítva, mint minden épeszűnek nevezett halandó, azzal eljátszani, ami komoly, hogy állandóan képes legyen komolyan venni azt, ami játék! maga a jelenség sokkal inkább lekötött hát, mint azon érdektelennek tetsző kérdés, hogy vajon ki lehet ez a fiúcskaként kijátszott személy, akit annyira megvet, valamiként gyűlöl is, hogy ki sem ejtheti a valódi nevét, akit nem mer ugyan fölhívni telefonon, mert az valamilyen előttem ismeretlen okból kifolyólag megkérte rá, hogy soha többé ne hívja föl, akinek a közelségére ebben a pillanatban, a jelenetben személytelenné tett szerelmi vágytól való kényszerű elszakadás pillanatában, mégis olyannyira vágyik, hogy vállalni mer érte bármiféle lehetséges megaláztatást, s akinek szobájában, még ugyanazon napnak az éjjelén én állok majd, bizonyos értelemben helyette. Mikor ugyanis minden baljós előjel ellenére, s ebből valóban volt elég, úgy döntöttem, hogy engedek unszolásának és velük töltöm az estét, „na, igazán! mért ilyen utálatos? mért ne jöhetne velünk? mért kéreti magát, ha annyira szeretném! jaj, megőrjítenek ezek a fiúk! legalább megismerné, igazán sajá1125
